Menjünk-e Gyulafehérvárra ünnepelni?

2007. december 29., szombat, Élő múlt

Van úgy, hogy nem igazán érezzük magunkat itthon e hazában. Ennek igazolásaként a sok ok közül hadd említsek meg egyet. Egy eseményt, amely néhány héttel előbb történt meg alig hetven kilométerre tőlünk.

Gyulafehérvár, románul Alba Iulia, németül előbb Weissenburg, aztán Karlsburg, latinul Apulum, az óbolgárok Belgradnak (Fehérvár) nevezték, és sokáig a románok is így hívták. Nevének előtagja arra emlékeztet, hogy egykor az erdélyi Gyula székvárosa volt.

Ez a soknevű város Erdély történelmi fővárosa, az erdélyi katolikus érsekség székhelye, amely ezer szállal kötődik a magyar történelemhez. Erdélyt már az államalapítástól kezdve innen kormányozták mint különálló egységet, itt székelt az erdélyi vajda, püspökségét Szent István alapította 1009-ben, székesegyháza 1291-ben épült, III. András magyar király országgyűlést tartott itt, 1442 márciusában Hunyadi János hada a város közelében győzte le Mezid bég tizenötezres seregét, 1542 és 1690 között itt székelt az erdélyi fejedelemség, itt született I. Rákóczi Ferenc és II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem, itt választották fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet, és itt alapította 1622-ben Bethlen Gábor a református kollégiumot, melyet aztán Nagyenyedre költöztettek át. Itt tanított Apáczai Csere János, itt alapította gr. Batthyány Ignác az európai hírű Batthyaneumot, melynek kódexei világhírűek, és székesegyházában nyugszanak a Hunyadiak, az erdélyi fejedelmek és püspökök egész sora, köztük Erdély híres püspöke, a csíkszentdomokosi születésű Márton Áron. A románok újkori történetéhez is kapcsolódik a város múltja, 1599-ben ide vonult be serege élén Vitéz Mihály vajda három hónapra, és 1918-ban itt mondták ki egyoldalúan Erdély Romániával való egyesülését. 1900-ban valamivel több mint fele a lakosságnak még magyar volt. Ma már a 65 000 lakosú város túlnyomó többsége román ajkú, mindössze 2500 magyar él a városban (négy százalék).

Képzeljük csak el, ha a magyaroknak az az ötlete támadna, hogy adózzanak a város történelméhez kapcsolódó nagy személyiségeknek, akik kellő bátorsággal rendelkeztek ahhoz, hogy védelmezzék a magyar érdekeket. Gondoljunk csak Hunyadi János halált megvető bátorságára, amellyel Marosszentimrénél, az Erdélyi Vaskapunál, Rigómezőn, Várnán és Nándorfehérváron harcolt, vagy Márton Áron püspökünkre, az üldözöttek védelmezőjére és népének jó pásztorára, minden erdélyi magyar példaképére, akinek mersze volt Erdély kettéválása után Dél-Erdélyben maradni, megmentve ezáltal az ezeréves püspöki székhelyet a felszámolódástól, volt bátorsága kijelenteni a katonai törvényszék bírái előtt, ahol vádlottként állt, hogy nem ért egyet Észak-Erdély Romániához való csatolásával, és volt ereje, bátorsága, hogy szembeszegüljön a kommunista diktatúra egyházellenes intézkedéseivel.

Mi lenne, ha a jövő március 15-i nemzeti ünnepségünk központi rendezvényét nem Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, és nem Sepsiszentgyörgyön, hanem Gyulafehérváron tartanók meg, és innen közvetítené majd a Duna Televízió? Már látom is a döbbenetet az arcokon, és hallani vélem a tudatukban felvillanó ellenérvek sokaságát. Ennek okai az utóbbi nyolcvan év keserű másodrendűségi tapasztalásaiban és megéléseiben gyökereznek. Ha arra gondolunk, hogy március 15-én azokra emlékezünk, akik nagy elszántsággal és bátorsággal küzdöttek a magyar szabadság ügyéért, ennél jobb helyet nem is találhatnánk az ünneplésre. Itt találjuk a közelben Nagyszebent és Vízaknát, Piskit és Nagyenyedet, ahol Bem seregei szorongatták az osztrák hadakat, itt van Kenyérmező is, ahol Kinizsi Pál aratott fergeteges győzelmet, meg Marosszentimre, ahol Hunyadi János győzedelmeskedett.

Milyen szép lenne, és hogy örvendene az a cseppnyi magyarság Gyulafehérváron és környékén, a borbándi harminckettő, a sárdi tizenegy, a kilenc ompolykisfaludi, a boroskrakkói hat, a magyarigeni öt és az alkenyéri három maradék magyar s a marosszentimrei holt magyarok, ahol már csak a Hunyadi János emeltette templom őrzi emléküket. Talán sírva is fakadnának a Székelyföld és Erdély más magyarlakta vidékei buszokkal, kisautókkal és vonattal idesereglett, ünneplőbe és népviseletbe öltözött magyarjait látva.

E mesébe illő és számunkra hihetetlen esemény Erdély egy olyan városában történt meg december elsején, amelynek nemcsak múltja, de jelene is még a miénk. Olyan város ez, ahol 1900-ban csak ötven román élt, és még harminc évvel ezelőtt is a lakosságnak csupán tizennégy százaléka volt román. Gyulafehérvártól eltérően itt két ortodox templom és Vitéz Mihály szobra az egyedüli román emlék. A többi mind a székelyekről szól. Az ünneplők pedig nem magyarok, hanem az ország minden részéből ideszállított románok voltak.

A háromszéki Sepsiszentgyörgyön rendezte meg Románia valamennyi konzervatív pártjának vezetője a december 1-jei központi ünnepséget, amelyet 20 000 lejjel támogatott. A Kovászna Megyei Tanács és a sepsiszentgyörgyi önkormányzat 5000—5000 lejjel járult hozzá az ünnepségsorozathoz, hogy az itt élő románok itt jól érezzék magukat, és méltó módon ünnepelhessék Románia nemzeti ünnepét. Ebben lelkesedésüknek köszönhetően hiba nem is volt, és a város székely lakói méltósággal elviselték az ünneplőket.

Ezek után hadd tegyem fel a kérdést: hogy van az, hogy mi még gondolatban sem kockáztatnók meg, hogy nemzeti ünnepünket Gyulafehérváron tartsuk? Talán azért, mert nem akarjuk ,,megsérteni" román barátaink érzékenységét, vagy pedig maga a város, a megye vagy az állam tiltaná meg. Vagy annál az egyszerű oknál fogva, hogy félünk? Miért van az, hogy amit szabad az egyiknek, tilos a másiknak? De ne vádoljuk a románokat, hiszen meg sem próbáltuk. Még arra sem vagyunk képesek, hogy az autonómiánkért nyíltan kiálljunk. Úgy, ahogy tették ezt a románok 1918-ban Gyulafehérváron, akik ennél sokkal többet akartak, és a magyar államtól való elszakadásra adták voksukat.

Hogy van az, hogy nem érezzük magunkénak Gyulafehérvárt, a románok pedig Erdély minden talpalatnyi földjét magukénak tartják, köztük Sepsiszentgyörgyöt is, amelyhez igen kevés közük van? Lemondhatunk-e róluk csak azért, mert mások is a magukénak tartják? Lemondhatunk-e Kolozsvárról, Marosvásárhelyről vagy Gyulafehérvárról pusztán csak azért, mert ma már többségében vagy fele arányban románok lakta városok? Vagy a törökországi Rodostóról?

Erdély földje tele van olyan történésekkel és emlékekkel, amelyek a hajdani magyar világ számunkra győzelmekkel és vereségekkel váltakozó gyötrelmes, de gyönyörű világát hozzák szívközelbe. Ezek vannak többségben, régmúlt idők várai, udvarházak és kastélyok sokasága, magyar templomok és sok száz éves magyar falvaink ezrei. A helynevek milliói, történelmi városaink központi terei, az előttünk és most élők felbecsülhetetlen értékkel bíró szellemi hagyatékai. Mindezt kiegészítve a többségi románság és németség tárgyi és szellemi hagyatékával, együttesen jelentik Erdélyt. És ez addig a miénk is, amíg magunkénak is érezzük.

Fontos hát, hogy ne csak veszteségeinket érezzük a magunkéinak, melyekre úgyis unos-untalan emlékeztetnek a többségiek és a magyar közélet tisztségviselői, hanem a románsághoz hasonlóan minden talpalatnyi földjét Erdélynek.

Volt idő, amikor nem csak a magunkénak éreztük Erdélyt, hanem a miénk is volt a maga bajaival, örömeivel együtt. Szükség van arra, hogy ma is a magunkénak érezzük, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik!

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Hol tervez nyaralni idén?









eredmények
szavazatok száma 1234
szavazógép
2007-12-28: Közélet - Demeter J. Ildikó:

Gyűl a hulladék

Eredményesnek ítéli a szelektív hulladékgyűjtést a Sepsiszentgyörgy köztisztaságáért is felelős Tega Rt.
2007-12-29: Élő múlt - x:

Kós Károly: ,,Szeretném megérni, hogy kicsiny-kis portámat...

Varjúvár
,,Szeretném megérni, hogy kicsiny-kis portámat olyan rendben lássam, ahogyan én elgondoltam magamnak. Legyenek a földek tagban, gyümölcsfáim termők, pajtám tele, méhesem népes. Legyen minden gondosan gondozva, tisztán művelve, rendesen tartva. Szép legyen és gyönyörű mindenkinek, aki ezt látja.