Az erdélyi magyarság hosszú ideig a ’90 márciusa utáni áldatlan helyzete rabságában sínylődve politizált. Olyan kényszeres és előnytelen alkukba volt kénytelen belemenni, vagy vitték bele, melyekből kilátás nemhogy a jövőre, de még a holnapra is alig nyílt.
A román társadalom ’89 után felbukkant fura elitje tulajdonképpen elzárkózott minden megoldástól, s a későbbiekben, ’96-ban hatalomra jutott másik gárda sem bizonyult nagylelkűbbnek. Végül ilyen-olyan okokból zátonyra futott e táborban is minden társadalomépítő próbálkozásunk. Pedig tudni való volt, a romániai magyarságot és benne a székelységet messze több illeti meg, mint amit neki a szűkkeblű országvezetés kimért. A jogok és javak szűk marokkal való osztogatásából – ráadásul, mint kiderült, azok bármikor vissza is vonhatóak – elegük van még azoknak is, akik más hajóban eveznek, mint a holnapi marosvásárhelyi békés tüntetés szervezői, és akik íme, okos érvekkel és alaposan megokolva fejtik ki lapunk mai számában, miért is lenne szüksége a székelységnek önrendelkezése kiteljesítésére.
Az erdélyi magyarság társnemzeti státusra vágyik, mert az minden európai és emberi norma szerint megilleti. Hasonlóképpen szeretné saját kezébe venni sorsa irányítását ama népcsoportja is, mely ma a legnagyobb erőt képviseli e közösségen belül, a mienk, székelyeké. A Székely Szabadság Napjára Marosvásárhelyre összegyülekezők nem akármilyen felismerés képviselői. Szinte két és fél évtizednyi szélmalomharc után új utakra térve kell megkísérelnünk azt, hogy magunkat a helyzet fogságából kiszabadítva, a többségi állammal folytatott békés tárgyalásunknak új tartalmat adjunk. A székelység ebben úttörő szerepet vállalt, az egész erdélyi magyarság és végső soron a román jogállam is csak hasznát láthatja ennek a későbbiekben.
