Világossá vált mindenki előtt, hogy ma az erdélyi magyarság számára a leginkább mozgósító jelszó éppen az önrendelkezési követelésé, s nem lehet vitás, hogy két évtized egy helyben topogása, illetve tétovázása, sorozatos elbizonytalanodása és időnkénti kényszerű visszalépései után e népcsoport vágyai immár az autonómiaigényben összegeződnek, s ezzel e törekvés megkerülhetetlenné vált minden párt és csoport számára. Ilyen vagy olyan módon, de állást kell foglalniuk e kérdésben, a várható lépések dolgában is, melyet az új helyzet mind taktikailag, mind stratégiailag, rövid és hosszú távon egyaránt felvet.
E szembesülés és színvallás mindjárt a március 15-i ünnepségen megkezdődik. Téved, aki azt hiszi, hogy a nagyobb érdekvédelmi szövetség vitorláiból akarta volna bárki kifogni a szelet, mikor a Székely Szabadság Napjáról külön is meg kívánt emlékezni. Napnál világosabban kiderült, hogy annak – miként azt sok ezer ember hitelesítette – megvolt a maga külön jogosultsága. Most, hogy március 15-én mindezt mintegy visszaillesztjük az egész erdélyi és azon túli magyarság történelmi haladása összefüggései közé, ez nem jelentheti azt, hogy lefokozzuk a jelentőségét. Mi több, le kell szögezni: a székelység ma az erdélyi magyar emancipáció zászlóvivője lett, s gyakorlatilag véghezvitte azt a történelmi jelentőségű tettet, amire már régen szükség volt: mintegy megfordította az eddigi prioritások listáját. Nem a szórvány felől kell ugyanis közelíteni az egyenjogúsítás ügyéhez, sokkal célszerűbb azt a tömbmagyarság körülményei közt kivívni, s akkor a kisebbségbe szorultaknak és a szórványban sínylődőknek is több jut ennek kisugárzása folytán, mint ha – miként eddig tették némely politikusok – a szórványbelieknek megszerzett töredékjogokat vívmánnyá feltupírozva tálalnók fel a székelységnek, mely azokkal mit sem tud aztán kezdeni, ugyanis azokat helyi többségi voltából fakadóan de facto már addig is élvezte.
Az önrendelkezési mozgalmat kell tehát továbbépíteni, és legyen a soron lévő március 15-e ebben az első lépés.