Ott álltunk apámmal az emberrengetegben, könnyes volt a szemünk, s a galuskás torkunkon előbb alig jött ki hang, de aztán egyre bátrabban, egyre hangosabban üzent haza Kossuth Lajos, és mire Nemes Levente szavalata úgy csavart egyet a Nemzeti dalon, hogy kérdezte, nem kijelentette: „Esküszünk? Esküszünk? Hogy rabok tovább nem leszünk?”, mi lelkesen és teljes torokból zengtük, hogy esküszünk! Örökre beivódott emlék marad, azon ritka szépek egyike, melyek feledtetni tudnak sok minden rosszat, s mely ugyanakkor erőt is ad, ha éppen lanyhulni látszik kitartásunk.
Most ismét hazakészülünk, s ezúttal úgy, hogy ismét szülővárosomban ér az ünnep. Huszonhárom év után. Itthon, Békésen Latorcai Jánost, KDNP-beli „tanáromat” hagyom, az Országgyűlés alelnökét, ki a város szülötteként mond ünnepi beszédet. Otthon, Szentgyörgyön elnökségi „főnököm”, a fél lábbal erdélyi Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes teszi ugyanezt. Mert haza csak egy van, s az határtalan. De szép is volna, ha ez a történet úgy volna kerek, ha velünk lehetne István Tibi bácsi, ki apám barátjaként és barátom apjaként ott állt mellettünk, s aki Békésen született, de Szentgyörgyön élte le életét. De ő már nem lehet velünk. Elhívta az „öregem”, mert hiányzott a preferanszos kártyacsapatból odafent. Szerencse ugyanakkor az egészben, hogy ezúttal nem olyan politikus látogat határon túlra, aki anyaországból jön, s vagy „bocsánatot kérni”, vagy „észt osztani” akar, hanem olyasvalaki, aki tudja mértékét a miheztartásnak, s ismerője a szelíd, de szolid hovátartozásnak.
Legszívesebben már tizedikére Marosvásárhelyre – Sepsiszentgyörgy mellett a másik legkedvesebb erdélyi városomba – mentem volna, a „Székely büszkeség” napjára, de hát dolgozni is kell, és panaszos emberek szomjazzák orvosuk, „alpolgijuk” szavát. S ez is nagy, megtisztelő, szép feladat és örömmel teljesítendő kötelesség. És bár nagyon fáj a szívem, hogy nem lehettem ott, hisz két székely nagyanyám vére átjárta egyik felem egyre vinne, sodorna oda, de fülembe csendül apám intő szava, ki – ha ifjonti hevem túlbuzgásának jeleit látni vélte – mindig figyelmeztetett a másik felemre. Hadd lohadjak. Nem kellemes emlék ez. A lelkesedés lelohasztásának első megtörténte mindig nagyon rossz szájízű múltbéli relikvia. De tévedés ne essék, csak a lelombozódás érzésének felidézése okán, s nem a „másik fél” miatt. Az is hozzám tartozik, az is én vagyok, így vagyok kerek – mondhatni inkább gömbölyű – egész. Akit még manapság is emlékeztetnek a szavazók akaratát is megmásítani akaró, mindenáron regnálni, uralkodni, városvezetni szándékozó mutyipártiak erre.
Na, de erről ennyi elég talán, hisz túl szép a tavasz, és túl optimista volnék a nyavalygáshoz. Optimista, mert jó híreket hallok. Azt mondják, szenzációsan rossz az elhíresült ronverberes kampányfilm. Annyira, hogy az már nekünk segítség. Úgy legyen. Aztán azt is olvasom, hogy a háromszékiek – s köztük a politikusok maguk – példát mutattak magyar összefogásból a vásárhelyi tüntetésen. Hát ezt tanítani kellene az anyaországban is. Volna, hova ragadjon.
És bizakodó vagyok. Mert az vagyok. Soha nem láttam értelmét a siránkozásnak, mert még sohasem tapasztaltam, hogy az előbbre vitt volna. Sőt.
Aztán – és végül –, mint mondám már, tavasz van. Tiszta kikelet. Harapjunk a friss levegőből, öleljük meg, kit szeretünk, s bocsássunk meg annak, aki minket nem, s aztán bele a sűrűjébe, hisz a rend érdekében rendet kell vágni végre.