Molnár Erzsébet nagyon megörvendett, amikor tavaly nyáron sógorától székely lobogót kapott ajándékba, hiszen ragaszkodik székelységéhez, s ezt szereti is kinyilvánítani. Egyetért a marosvásárhelyi autonómiatüntetéssel, ezért is tette ki a zászlót – de az illik a március 15-i megemlékezéshez is, szépen mutat majd mellette a piros-fehér-zöld. A 79 esztendős Molnár Sándor – aki gazdálkodás mellett festészettel is foglalkozik – örömmel nézi, mennyire honos a faluban az arany-kék lobogó.
Molnárékkal szemben Erzsike néni nővére és férje lakik. Fodor Mihály szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, amikor hatévesen látta bejönni a magyar csapatokat, s felidézi az országzászló-avatást is. Mindig büszkén vállalta magyarságát, a nemzeti elkötelezettséget gyermekeinek is átadta. Tavaly kérelmezte a magyar állampolgárságot, noha hallott olyan alaptalan rémhírt is, miszerint így elveszítheti nyugdíját. „Én megdolgoztam érte, nekem az jár, tőlem senki el nem veheti!” – mondja elszántan. Hasonlóképpen vélekedik a székely zászlóról, magánügye, hogy mit hova tesz ki, ne szóljon bele se kormány, se prefektus, de még a „milicista” se!...
Boros Istvánék fia Csíkszeredából rendelte a zászlót, fel sem merült, hogy ne tegyék ki, hiszen székelyek, szívükön viselik nemzeti ügyeinket. Ő maga idős, emiatt már nem ment Marosvásárhelyre tüntetni, de fia barátaival, kollégáival ott volt. „Olvastam az újságban, láttam a tévében, mennyire támadják zászlónkat. Én amondó vagyok, ide ne is jöjjenek, mert lobogónkat szeretjük, s nem vesszük le” – mondotta Boros István.
Balázsi László dacból is kifüggesztette a zászlót, mondván: ha tiltják, csak azért is kiteszi. Nagyon feldühítette a napokban, hogy a román sajtó a marosvásárhelyi tüntetést megpróbálta el­jelentékteleníteni, egy tévéadásban azt is hallotta: a székelyek valójában el­magyarosított románok. „Tiszta hazugság és mellébeszélés minden állításuk: mi, székelyek magyarok vagyunk. Azt kérem a románságtól, ne bántsanak nemzeti önérzetünkben, s hagyják békén jelképeinket” – fogalmazott.