A székelyderzsi unitárius templom gyöngyszemeként tartják számon a Szent László-legendát bemutató freskókat. Ezek közül a Birkózó falképen Szent László nem bírja legyőzni a kun vitézt. A leány segít, és a kun vitéz inát elvágja. Ilyen freskóképet láthatunk a homoródkarácsonyfalvi, a gelencei, de sok más székelyföldi műemlék templomban is.
Elképzelhető, hogy az Ázsiából megöröklött mozgáskultúránk része a Szent László-legenda képsorain látható jellegzetes birkózási technika. Minden bizonnyal a 14–15. században a freskók készítésekor is gyakorolták Székelyföldön az Ázsiából jött magyar lovas népünk birkózóhagyományát. Történészek szerint a viaskodás egyértelműen szakrális esemény, nem pedig harci párbaj. A képre tekintve nem kizárt, hogy a kun vitéz lábánál álló leányért folyik a harc. A férfias, tisztességes viaskodás a felnőtté válás és a párválasztás természetes velejárójaként említhető őseink életében. Sosem birkóztak a csatákban, hanem békeidőben különböző összejöveteleken, ünnepeken, az ifjak testi erejükkel, ügyességükkel vagy éppen szellemi adottságaikkal bizonyították rátermettségüket. Lovas gyakorlatok része lehetett a birkózás is. Ázsiai őseinknél a harc a mindennapi élet, a megmaradás része volt, így az arra való felkészülés létfontosságú volt. A gyermekeket már kiskorukban ilyen szellemben nevelték. A birkózás kézenfekvő volt, mert gyakorlásához nem kellett különösebb eszköz, ruházat, ráadásul bármilyen korcsoport űzhette a nap bármelyik szakában. Visszatérve a Szent László-legenda birkózójelenetéhez, feltűnik, hogy nem használnak fegyvereket, van náluk tőr, de nem használják. A ruhát megszorítva folyik a szabadfogású küzdelem. Bár elérhető közelségben a freskókép, ennek ellenére még mindig nagyon kevés székelyföldi fiatal látta, vagy egyszerűen nem fedezte fel magának az UNESCO-világörökség részét. Vannak helyek, ahova mindenkinek el kellene jutnia az életben legalább egyszer. Ez a templom Székelyföld kalapján a bokréta.
Balázs Árpád
