Mármint az iskola oldalát. Merthogy a kutyák megegyék. Énnekem még nagyapám ezt a tanácsot adta, s édesanyám a tanítást továbbította unokájának. A dolog ennél manapság sokkalta egyszerűbb. Tüntetni kell.
A kölyköknek. Egyiküktől származik az ötlet, nem tudni, miért, de pár napja rója a tanterem padlóközeit, zoknira áhítozva. Hogy miért éppenséggel eme lábfej- és bokatakaró viselet hiányát kéri számon osztálytársain, az mélységes talány, nemcsak nekem, de sorsosai számára is. Bizonnyal hiánycikként szerepel otthoni háztartásában, ezt meg tudom érteni, olykor nálunk is előfordul, ilyenkor azt mondjuk, a lyuk felfalta a zoknit. Aztán mégis kiderül, csak a szennyeskosár túltelítettsége az oka a busi – no, ezt fejtse meg, ki nem erdővidéki – kóros hiányának. Szóval mondják utána, zokniért tüntet a kislány, órák szünetében megy körbe a padsorok közt, és zengi, zúgja, hogy zokni. Odáig még nem jutott, hogy elégedetlenségenek okát táblára felírva is hurcolja magával, de azt már elérte, osztálytársai csatalkozzanak hozzá, mögé felzárkózva, azt az egy szót zengve és zúgva körözzenek padok közt, az éles sarkokat, mint igazi tüntetésen a kijelölt útvonalat behatároló jelzőalkalmatosságokat, mindig ki- és megkerüljék.
És aztán fordulat. Mert a történelem szele besüvít a tavaszi légre áhítozó ablakon, mely nyitva felejti magát. És jönnek tanarak, kik beszélnek fura dolgokról. Hogy mit igazából akarunk, azért tennünk kell, el nem várható, más helyettünk a mi céljainkért küzdjön. Bibliai példával illusztrálva, jövő hétre házi feladat tíz sorban, egy rajzzal. Aztán hogy Kossuth Lajos azt üzente, meg Gábor Áron rézágyúja. Ezt amúgy a Négy évszak Tavasza után időzítve, merthogy most jött el ideje. A szólásnak. És akkor a kölyök észbe kap, és zokni helyett autonómiát skandál. És – hát ilyen a tömegpszichózis, no meg a változatosság iránti igény – a jelszó visszhangra talál. Tízen, húszan, harmincan mondják utána: autonómiát, Autonómiát, AUTONÓMIÁT! Kering a társaság, kitörési pontot még nem keresnek, de csupán idő kérdése, hogy az egész iskola megmozduljon, mert a hang kiszűrődik az ajtón, az aktuális jelszót – igényt, mondanák a szülők, de ők nincsenek jelen az iskolában – hamar felkapja a tavaszi lég, másik osztályterem, másik iskola, másik város, a szónak ma, mikor e-mailen a házi feladatot, semmi nem szabhat határt, s a forradalomra való hajlam a tizenévesek génjeiben még kódolva, a kölykök szava hát végképp lerombolja a félelem falait.
A szél azonban, a tavaszi lég a Dâmboviţa partjáig süvít, hallják, akiknek régóta hallaniuk kellene, de fülük süket, látásuk ellenzőtől zavartan korlátolt, s az egészből csak annyit szűrnek le, hogy „secuii vor autonomie”, meg a homály, amit e köré vontak, és úgy értelmezik, már az iskolásokat is megfertőzték ezek az átkozott székelyek, hogy maradtak volna az édes, szóval az a helyzet, tisztelt miniszterelnök úr és tisztelt tanügyminiszter úr, hogy a magyar iskolák ártalmasak az állam integritására vonatkozóan, aláássák az egységes nemzetállam eszméjét, ami ugyebár az alkotmány alfája és ómegája, következésképp meg kell szüntetni a magyar iskolákat, mihamarabb, annál jobb, mert ugyebár Iorga óta tudjuk, hogy... ésatöbbi, ésatöbbi, mert ez nem parlamenti tudósítás.
És ilyképp az iskolát megeszi a nagykutya, pedig szalonnával sem kenték oldalát a renitens diákok. Csupáncsak annyit akartak: zokni.
