Nagypéntek Jézus Krisztus kereszthalálának ünnepe. Általában gyásznapként éljük meg ezt a húsvét előtti pénteket – de ünnep is egyben, hiszen az emberré változott Isten szenvedésével, halálával megváltott bennünket.
Annál nagyobb bűnt nem követhet el a gyarló ember, hogy Isten fiát megölje. Jézus áldozata által bűneink megbocsáttatnak – ha mi is akarjuk. Ezért nagypéntek a megbocsátás napja is egyben. Hagyomány szerint ezen a napon a haragosok megbocsátottak egymásnak, s immár megtisztultan ünnepelték Krisztus feltámadását.
Miután a főpapok és a csőcselék nyomására Jézust elítélték, megcsúfolták őt. Bíborpalástot adtak rá, fejére töviskoronát helyeztek, kezébe nádszáljogart adtak, köpdösték, s csúfondárosan a zsidók királyának nevezték. Jánosnál azt írja a Biblia: „és emelvén az ő keresztfáját, méne az úgynevezett Koponya hegyére”. Sok művész ezt a pillanatot ragadta meg a nagypéntek történetéből, s úgy ábrázolta Jézust, amint a kereszt alatt roskadozik. A másik három evangélistánál azt olvassuk, a Golgotára kísért Jézus keresztjét egy, a mezőről érkező cirénei embernek, bizonyos Simonnak a vállára tették, vigye ő a terhet. Az egyázi tanításban általában úgy szerepel a történet, hogy Jézus vállára helyezték, vigye a saját keresztjét, majd amikor összeroskadt a teher alatt, az éppen arra járó cirénei Simonnal vitették tovább a katonák. A mezőről érkező férfi önkéntelenül, de átvette a terhet.
És ez talán a nagypénteki történet egyik tanulsága. Jézus vállára vette a keresztet, azaz felvállalta a világ terheit, de végül nem egyedül cipelte. Nekünk is magvannak a magunk keresztjei, s jó lenne nem egyedül cipelnünk azokat. A mai embert nem kényszerítheti senki, hogy átvállaljon terhet mástól, ez elképzelhetetlen – önként kell részt venni a teherviselésben. A mai napon, a megbocsátás napján mindannyiunknak szól az üzenet. Ne abban merüljön ki a politikai élet, hogy ki találta fel a meleg vizet, hanem fogjuk meg együtt az edényt, és úgy vigyük azt.