Kétségtelen, Márk és Máté öt alkalommal is beszámol arról, hogy Jézus igenis világosan megjósolta volna tanítványainak közelgő szenvedéseit, halálát és feltámadását. De beszámolnak arról is, hogy az apostolok nem értették Jézust, fel sem fogták szavainak jelentését (nem véletlen, hogy bizonyos konzervatív kutatók szerint ezek a Jézusnak tulajdonított szavak utólagos, az események megtörténte után keletkező próféciák). Nem értették meg a halálból való feltámadás jelentőségét, elbizonytalanodtak, megrémültek, fájdalom töltötte be szívüket. Csupán Lukács evangéliumában maradt fenn ama borzongató kijelentés, miszerint „Az embernek fia emberek kezébe adatik”. Ez haraggal, szorongással, rémülettel töltötte el a tanítványokat, s magyarázza időleges eltávolodásukat, elbizonytalanodásukat is.
Mindenesetre a kereszthalál után a barlangba helyezett test eltűnik a sziklasírból. Mindez például János evangéliumának már idézett igazságát igazolja – felesleges tehát reális magyarázatokat keresni a titokzatos eltűnésre! –: a szabadító jelenléte véges. János elmélkedéseiben, ahogyan már többször is utaltunk rá, a Pártfogó játssza a főszerepet. Aki nem jöhetne létre, ha Jézus nem távozna. Azonban Jézus távozása után megjelenik, mintegy képviselve a tanítványok körében az elveszített Jézust, örökre velük marad.
Az én nevemben küldi őt az Atya! – mondja ki félreérthetetlenül János evangéliumában Jézus a vigasztaló szavakat. Megjelenik, amikor és ahol az én nevemet kimondják. Az én nevem által.
De értelmezhetőek János evangéliumának idevonatkozó szövegei úgy is, hogy akkor küldi el a Pártfogót, amikor Krisztus nevét kimondják. Amikor tehát Péter és társai felépítik az egyházat, a Szentlelket egyértelműen az Atya és a Fiú közösségéből eredeztetik. János ki is mondja a továbbiakban, hogy „ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek”.
Így folytatódik kétezer éve a rejtélyes feltámadás csodája.