Különösképp a valamely vadfaj túlszaporodási területén, ahol a vadgazdának fontos feladata (lenne, mert olykor a törvénykezés keresztbe tesz) a vadak számának a mindenkori lehetőségekhez mért szabályozása. Ugyanakkor a vadállomány mennyiségi és minőségi behatárolása is fontos feladata a vadgazdának, ugyanis az sem mindegy, az adott területen mekkora, milyen összetételű és milyen egészségi állapotú vadpopuláció él. És ha a vadászat a vadgazda számára gyakorlatilag csak szervezés kérdése, az erdő rendben tartása folyamatos küzdelem: vadakkal, emberekkel, orvvadászokkal.

A természet egyensúlya
Sárkány Árpád, az Abies Hun­ting vadászatszervező cég vezetője a május 17-én megnyíló sepsiszentgyörgyi vadászati múzeumról beszélve, érdekes megállapítást tett: abban a pillanatban, amikor az ősember elejtette az első vadat, beleavatkozott a természet egyensúlyába. Az ember fejlődése szempontjából fontos lépés volt, amikor elejtette az első vadat, és attól kezdve zsákmányával tartotta fenn önmagát, családját, de azóta elképzelhetetlen az ember irányítása nélkül fenntartani a vadállományt. Ez sehol nem sikerült, pedig történtek próbálkozások: abból kiindulva, hogy a vadászatot teljesen betiltják, annak kellene következnie, hogy a természet kiegyensúlyozza a maga rendszerét. Sárkány Árpád példát is mond a kudarcra. Az amerikai természetvédők nyomására Kenyában 1968-ban betiltották a vadászatot, hogy az akkor ott nagy számban élő elefántállományt fenntartsák és megőrizzék. Nos, a tiltás nem váltotta be a hozzá fűzött reményt, hogy a vadállomány a saját rendszerében, emberi beavatkozás nélkül megmaradjon. Jelen pillanatban eltűntek majdnem teljes egészében az elefántok Kenyából, főleg azért, mert a nagyszámú orvvadász lemészárolta őket. Ugyanis a vadászat letiltása azt vonta maga után, hogy már senki nem vigyázott a vadakra, hiszen ha a rendszer saját magát ellenőrzi, nem kellenek vadőrök. Ekkor viszont megjelentek az orvvadászok, a trófeákért – az agyar őrleményéből készült „gyógyszernek” például számos jótékony hatást tulajdonítanak – úgy lemészárolták az elefántokat, hogy mára csak pár bekerített természetvédelmi területen élnek, és eltűntek a kis antilopok is, ami könnyen megszerezhető táplálék a szegénységben élő bennszülött lakosság számára. Tehát nem működött ez a rendszer.

Űzött vadak
Az orvvadászat egyébként tájainkon sem idegen jelenség. Míg a gazdagabb nyugat-európai országokban főleg a trófeák beszerzéséért virágzik, mifelénk mások az okok: egyrészt a táplálék beszerzéséért, másrészt, amikor a ragadozók már annyira túlszaporodtak, hogy támadásaik elviselhetetlenné válnak a legelőkön kinn tanyázó pásztorok számára, hát akkor azok megteszik azt, amit nem nekik kellene elvégezniük: mérget raknak ki, vagy hurkot állítanak. Ilyenkor a vad hatalmas szenvedések nyomán múlik ki. Egy hurokban megfogott medve például, ha nem fedezik fel a vadőrök vagy az erdészek, két hétig képes élni óriási szenvedésben. Ezeket kell mindig mérlegelni, hogy mindig akkora mennyiségű vadállomány éljen szabadon, amekkora békésen megfér a vidéken élő emberekkel és háziállatokkal. Mert a vidéki embernek a háziállat és a termény az egész évi megélhetési forrása. A krumplit, kukoricát dézsmálják a vaddisznók, általában azért, mert ez a vadállomány túlszaporodott, az erdőben már nem találja meg a megélhetéshez szükséges táplálékmennyiséget. És – akár tetszik, akár nem – ebben is vétkes az ember. Az erdőirtásokkal szűkül a vadak élettere, az erdők aljába épített hétvégi házak zavarják őket, aztán ott a gyűjtögetés, a tonnaszám exportált erdei gyümölcs, gomba. És egy újabb kori jelenség: az erdőkben száguldozó kétkerekű-négykerekű motorosok. Csoda-e hát, hogy az életterétől megfosztott, túlszaporodott vadállomány az erdőkben nem találja meg táplálékát?

Törvény kényszerítette kukázás
A túlszaporodás kérdése azonban nemcsak az egyre fogyó erdőkre vezethető vissza. Híradások szólnak arról, csak az elmúlt egy évtized alatt mekkora hatalmas erdőfelületek tűntek el Erdélyben, naponta hallani panaszokat: az egykori tulajdonosok leszármazottjainak visszaszolgáltatott erdő nem egyéb a hegyoldalban itt-ott csúfoskodó akácbokornál. Az erdő-közbirtokosságok, Három­szé­ken legalábbis, úgy-ahogy rendezik dolgaikat, a kitermeléssel párhuzamosan telepítenek is, a most elültetett csemetékből azonban soká lesz erdő. A vadállomány túlszaporodása szempontjából viszont sokkal fontosabb a rossz törvénykezés. Sárkány Árpád mondja, évente megvívják harcukat a nagyobb számú medvekilövési engedélyek jóváhagyásáért, de bármekkora lobbit vetnek be, és bármekkora gondokat is okozzanak a medvék, mégsem tudják elérni, hogy évente egy-két egyeddel többet kivehessenek az állományból ott, ahol nagy gond az együttélés ezzel a vadfajjal. Ugyanis az európai uniós csatlakozáskor Románia úgy zárta le ezt a tárgyalási fejezetet, hogy az ország területén fokozottan védettnek nyilvánítja a barnamedvét, a farkast, a hiúzt, a vadmacskát. De akik ezt akkor vállalták és aláírták a csatlakozási szerződésben, nem lehettek szakemberek, hiszen nem is gondoltak arra, hogy bizonyos vadfajok túlszaporodása az emberek életét meg­keserítheti, meghiúsíthatja egy egész év munkáját, de akár emberéleteket is követelhet. Míg a hiúz, a vadmacska, s nagymértékben a farkas esetében is szükségszerű volt a védetté nyilvánítás, a medvével teljesen más a helyzet. Pontos adatokkal ugyan senki nem rendelkezik, de abban minden szakember egyetért: túlzottan sok él erdeinkben. Sárkány Árpád szerint az ország erdőségei körülbelül négyezer fős medveállomány eltartására képesek, becslések szerint viszont a barnamedvék száma mintegy hét-hétezerötszázra tehető Romániában (és olyan tizenkét százalékuk Három­széken él). Ezért válhatott „szenzációvá“ a brassói kukázó medvecsoport, de Háromszék-szerte gyakoriak a faluszéli gazdaságba betörő, a háziállatokban kárt tevő medvékről szóló hírek – és már azt is meg kellett érnünk, hogy tavaly augusztus 28-án hajnalban Sepsi­szentgyörgy belvárosán békésen átsétált egy mackó. Ami szintén nem először fordult elő, valamikor a kilencvenes években a gyárnegyedben kerítették be és lőtték ki a városba betévedt medvét.

Kapitális trófeák lehetősége
A vadászat közösségi szerepe tehát legalább oly fontos, mint amekkora a jelentősége a gaz­daság szempontjából. A vadászati törvény minden időkben az alaptörvények egyike volt. Az erdélyi fejedelmek, főispánok például már századokkal ezelőtt szabályozták a vadászatot azért, hogy a ragadozókat, főleg a farkast kordában tartsák, és azért is, hogy a mezőgazdaságban okozott vadkárokat csökkentsék és elviselhetővé tegyék.
A vadászathoz ugyan­akkor nagy érdekek is fűződtek-fűződnek, azon túl, hogy táplálékot is szolgáltat a lelőtt vad húsa, kincs azoknak, akiknek a területén él a vadállomány, fenntartására, az adott körülményekhez igazított mennyiségi-minőségi szabályozására az igazi vadgazda nagyon odafigyel – hangsúlyozza Sárkány Árpád. Erdély, Háromszék ilyen szempontból a vadászat paradicsomának is számít, nemcsak napjainkban fordulnak meg vidékünkön olyan híres személyiségek, mint a pár éve itt medvevadászaton részt vett János Károly spanyol király, de 1942-ben Ozs­dolán vadászott Horthy Miklós (a kormányzót az általa elejtett szarvasbikával megörökítő fény­kép a vadászati múzeumban látható), és ismert Nicolae Ceau­şescu vonzódása is Há­rom­székhez, aki két vadászházat is épít­tetett itt, a kormosbeliben mind­össze két éjszakát, a tündérvölgyiben valamivel többet idő­zött, de a ko­rábbi miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer is előszeretettel va­dászott vidékünkön, kedvelte az itteni em­bereket, itthon érezte magát Há­rom­szé­ken.
És nemcsak hírességek va­dá­szatáról, de híres trófeák lehetősé­géről is nevezetes Háromszék: évekkel ezelőtt a kommandói er­dőkben ejtették el a világ egyik legnagyobb barnamedvéjét, 2011-ben pedig egy magyarországi vadász szintén Kommandó közelében ejtett el egy 14–15 éves szarvasbikát, melynek 263 pontos rekordtrófeáját nem is vihette magával, annak az országban kell maradnia – s az arra legjogosultabb helyre, a sepsiszentgyörgyi vadászati múzeumba kellene ke­rülnie. Abba a vadászati mú­zeumba, melynek megnyitásakor neve is kellene, hogy legyen...