Épp csak annyi ideje maradt, hogy magára kapja zöld kabátkáját, fejébe csapja zöld kalapját, máris elsodorta a levelet a víz, melyen addig heverészett.
– Visz a víz, visz a víz, az erdőbe visszavisz – heherészett.
A kertből kifutó fürge patakocska már a réten járt vele.
– Ki ez a Bongóc? – kérdezheted.
Korára nézve kortalan, termetére nézve apró, kedélyére nézve vidám, szokásaira nézve szokatlan. Kedvence a lekváros bongóc. Akarom mondani: gombóc.
Nem torkos, csak szeret enni. Szeret erdőn, mezőn menni, hegyen járni. Ökörnyál uszályán szállni. Nagy a feje, orra veres, arca bohó. Kicsit álmos. Ürgelyuk mellett sétál most.
– Kerge ürge, biz örülne, ha bajuszán morzsa ülne – rikkantotta el magát.
A lyukból előnyomakodott az ürge szőrös képe.
– Mit akarsz? – kérdezte barátságtalanul. – Nem adok a raktáramból semmit.
Bongóc elnevette magát.
– Zengedeztem szavakban, hogy tavasz van. Kizöldülnek a füvek, felébrednek a füzek, fákon levél lengedez, könnyű harmat permetez...
– Hagyj békén – morogta az ürge. – A zöld szakállad sem tetszik.
– Zöld? – nézett csodálkozva az ürge után Bongóc. – Ha zöld, akkor bizonyos, felébredt álmából a föld.
Nem volt nehéz rátalálni a nyúlra. Éppen egy földből kiálló gyökeret rágcsált.
– Kemény a gyökér, ettől, komám, nem leszel kövér – hümmögött Bongóc.
– Nem is azért rágcsálom – kaffogott a nyúl.
– Ha nem azért, hát miért?
– Koptatom a fogamat – villantotta elő éles metszőfogait a szürke mezei.
– Koptatod, s a szádba visszaszoktatod – bólogatott Bongóc.
– Remek. Koptatod. Tudod mit, amíg te dolgozol, addig én énekelek.
Válaszra sem várva rázendített. A nyúl egy ideig tűrte a szörnyen hamis kornyikálást, azután hanyatt-homlok elmenekült a helyszínről.
Ballagott Bongóc a réten, vígan fütyörészett. Kék volt az ég, bárányfelhőket terelgetett fenn a láthatatlan fénypásztor.
– Be-e-e-e! Elkergetlek, hiszed-e? – kiabálta fölfelé a manó, de a felhők nem ijedtek meg tőle.
– Kisütött a napocska, csírázhat a magocska, vízzel telik a rocska, kapj fel, szél, a karodra! – dudorászta.
S a szél, aki történetesen arra kószált, meghallotta ezt, fölkapta a manót, és az erdő felé röpítette.
– Hopp! – huppant le egy bokor tövébe.
A sarjadó fűből fehér szirmok kandikáltak elő.
– Hóvirág, hóvirág, itt van már a jó világ – kedveskedett Bongóc, és megsimogatta a virágot.
– Hagyod békén! – csendült egy hang. A fa mögül zöldarany tündér lebbent elő.
– Ne tépd le a virágot! – toppantott kicsi lábával mérgesen.
– Eszemben sincs. Nincs az a kincs, amelyért ilyet tennék!
– No azért! – mondta szelíden a tündér, és elmosolyodott.
– Békén hagyom – hajtotta le Bongóc szégyenlősen a fejét –, csak tetszik nagyon.
– Fel a fejjel! – nevetett csengőn a tündér. – Van valami kívánságod?
– Ehetném, ha tehetném!
– Adhatok egy kis nektárt...
– Nektárt? – kiáltott fel csalódottan Bon­góc. – Én nem élek nektárral. Inkább varázsolj ide hat-hét lekváros gombócot, kérlek!
A tündér tanácstalanul rázta a fejét.
– Nem tudom, mi az a gombóc.
– Kár! – mondta a manó, s indult tovább.
– Láttam három agancsos nagy szarvast, a sarjadó füvet legelték. Láttam két rókát és három csókát. Tizennégy szakállas fókát. (Kicsit hazudós ez a Bongóc, nem?) Ágon tücsök ült. Vadul hegedült. Erdei sikló siklott, medvebocs méztől csuklott. Szarkák cserregtek. Bor­zok borzongtak. Kis fürj pittyentett. Far­kas horkantott. Elefánt toppantott. (Már megint füllent?) Sikló a fűben. Féreg a fában. Harkály az ágon. Vadlúd az égen, oroszlán, tigris hempergett kéken. (Hát még most sem elég?) Végül a mókushoz értem.
A mókus az odúja peremén üldögélt. Roppant elfoglalt volt. Mogyorót törögetett.
Bongóc szájában összefutott a nyál.
– Ha adnál egy mogyorót...
– Nem adok annak, aki zöld kabáthoz piros nadrágot hord – fintorgott a mókus.
– De hát nincs másik. Ha leveszem, a lábam megfázik. Tudod, az áradás...
Bongóc pironkodott.
A mókus nagyokat pislogott, végül megszánta.
– Sok mogyoró kellene?
– Elég lesz annak a soknak a fele! – rikkantotta megkönnyebbülten a manó.
– Hát akkor gyere!
Miután a bendőjét alaposan megtöltötte a mókus finom mogyorójával, lemászott a fáról, és visszaballagott a hóvirághoz. Útköz­ben mit látott? Hiszen tudod már! Három agancsos nagy szarvast... (Emlékszel? Tud­nád a sort folytatni?)
A hóvirág örömmel fogadta. Lehajolt hozzá, puha szirmocskáját párnának a feje alá simította. Bongóc nyomban elaludt.
Álmában félig motyogva, félig énekelve, ezt a versikét... na, mondjuk szépen... dúdolgatta:
Itt járt a híres Bongóc,
kedvence a lekváros gombóc.
Orra borveres, szakálla kóc,
komoly manócska, nem bohóc...