A 18. századi Magyar Királyságról, annak Habsburg birodalombeli szerepéről beszélt szerda este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban Kalmár János történész, a budapesti ELTE docense. A 18. század Magyarországára általánosan a békés, szinte eseménytelen időszak jellemző, ez a Rákóczi-szabadságharc vége után szerencsés fordulat, a Kárpát-medencében ilyen még nem volt – magyarázta az előadó.
Építő munkára és gyarapodásra adott tehát lehetőséget ez az időszak, a század végére addig nem látott népességnövekedést írtak össze (a szűk értelemben vett Magyarországon nyolcmillió lakost számláltak, közel kétszeresét a század eleji népességnek), viszont a lélekszám növekedése nagy- mértékben bevándorlásnak tudható be. Ennek spontán oldalát, illetve a tudatosan szervezett betelepítést (például a németeket a kincstári birtoknak számító Temesi bánságba), valamint az egész századon átívelő folyamat következményeit részletezte az előadó.
Azzal, hogy a Magyar Királyság egésze a Habsburg Monarchia részévé vált, Erdélyben is véget ért az önálló fejedelemség korszaka, az udvar katonai kormányzást vezetett be. Megszervezték a határőrséget, ez a szolgálat az erdélyi románoknak a jobbágyság alóli felszabadulását, társadalmi felemelkedést jelentett (számukra iskolákat is létesítettek), a székelyeknek viszont szabadságuk korlátozásával járt.
A magyar nemesség a század nagy részében jó viszonyt ápolt az udvarral, az érvényesülés új lehetőségei bontakoztak ki előtte, korszerűsödtek az intézmények, kialakult a hivatalnoki pálya. A térségben élő nemzetiségek viszont egyre erőteljesebben kezdték követelni jogaikat, a szerbek területi autonómiát kértek, 1735 után Inocenţiu Micu Klein görög katolikus püspök idején újra elővették a dákoromán kontinuitáselméletet, illetve kezdtek a románság létszámbeli többségére hivatkozni, többletjogokat követelve.
A század folyamán jelentős rendeleteket hoztak, ezek egyike első alkalommal fogalmazott meg gyermekek számára általános tankötelezettséget 1777-ben, a kormányzat felismerte ugyanis, hogy írni-olvasni nem tudó embereket semmilyen szakmára nem lehet megtanítani – hangoztatta az előadó.
A 18. században észlelt gazdasági fejlődés legkevésbé Erdélyben látványos, mert a kormányzat távoli peremterületként, keleti végként tekintett a térségre, amelyet nem igazán sikerült bekapcsolni a gazdasági vérkeringésbe – összegzett Kalmár János.
