Az ugyan részben megnyugtató, hogy a hivatásos labdarúgóliga szankcionálta a magyar zászló Kolozsváron történt elégetését – még ha később enyhítette is a Bukaresti Rapidra kirótt büntetést –, a román labdarúgó-szövetség pedig elítélte a holland–román Eb-selejtezőn történt magyarellenes megnyilvánulást. De a hazai viszonyokról igen sokat elárul, hogy ez idáig következmények nélkül maradt az a nyilvánvaló hatósági túlkapás, mely Gyu­lafehérváron történt egy héttel korábban, amikor az egyik sepsiszentgyörgyi szurkolót azért kísérték ki a csendőrök, mert székely zászlót lobogtatott. Lehet persze örülni annak, hogy lám, mennyire széles körben ismertté vált jelképünk, már a csendőrök is be tudják azonosítani, de marad a kérdés: ugyan biza miért kell rendfenntartó szervek közreműködésével üldözni a kék-arany lobogót? Milyen törvényes alapja lehet a zászló kitiltásának egy sportcsarnokból?
Tudjuk: választ hiába várunk e felvetésekre. Talán ezért is oly találó a sepsiszentgyörgyi szurkolók reakciója: a hét végi, Gyulafehérvár elleni hazai mérkőzésen több mint ezer székely zászlót emelt a magasba a Szabó Kati Sportcsarnokot megtöltő közönség a székely himnusz éneklése közben. Civilizált, békés, mégis egyértelmű válasz: ha tiltják, ha üldözik szimbólumainkat, megvédjük azokat. A sepsiszentgyörgyi sportkedvelők megnyilvánulása jelzésértékű az elmúlt hetekben történt incidensek nyomán is. Üzentük ugyanis Gyulafehérvárra, Buka­restbe, Európába: mások vagyunk, a sportban is. Nem zászlókat égetünk, nem idegengyűlölő jelszavakat skandálunk, hanem békésen és határozottan kiállunk jelképeink, identitásunk mellett.
Szükség van erre a magatartásra, és szükség lesz rá akkor is, amikor néhány hét vagy hónap múlva az ország új közigazgatási térképét rajzolják majd Bukarestben.