Nyílt titok a megyében is, hogy Rétyen például eddig 200 hektárnyi föld cserélt gazdát, ennek jelentős részét az az osztrák vállalkozó vásároltatta föl, aki az újabban meglehetősen heves vitát kiváltó, hatalmas fafeldogozó üzemet készül építeni és üzemeltetni a falu határában, minden bizonnyal a vasútvonal és az országúthoz közeli  háromszögben. Mintha senkit nem érdekelne, kik, miként szegik meg a törvényt, s hogyan  lehetséges – természetesen helyi és bukaresti cinkossággal és együttműködéssel – ilyenfajta  üzleteket zavartalanul lebonyolítani itt, a Székelyföldön is.
A valamikor jobbágyfaluként számon tartott település egykori lakói évekig cselédkedtek Bukarestben, hogy egy-egy földdarabot megvásároljanak, s utódaik most, lám, mily könnyen engedik ki kezükből a megélhetésüket is biztosító földjeiket. Mert épp kelendő áruvá vált a termőföld arrafelé, az osztrák cégen kívül a botfalusi cukorgyár is – eddig számunkra ismeretlen céllal – több tízhektárnyit felvásárolt, s az osztrákok helyi megbízottjai is máig folytatják az újabb és újabb földterületek felhajtását. Az árak is az égbe szöktek, ma körülbelül tízszeresét fizetik annak az összegnek, mint eme üzlet beindulása előtt. A pénz, természetesen jól jön, építik, csinosítják portáikat, kényelmesebbé teszik életüket, ami igen örvendetes, csak az a gond, miből élnek, ha elfogy a pénz. Mert a mamut-faleldolgozó, ahogyan terveikből, nyilatkozataikból kitetszik, magasan képzett szakembereket alkalmaz, állítólag 650 személyt, de bizonyára nem a helyiek közül, hisz ennyi fás szakmában jártas ember ott aligha él.
Arról már sok szó esett, hogy az osztrák beruházásnak a helyi fafeldolgozók látják kárát, de a jelek szerint a falu lakói, kik földművelésből és állattartásból élnek, sem néznek könnyű jövendő elé, ha kifogyván a környék a fából, mely nem 10–15 évenként válik fűrész alá valóvá, az üzem továbbáll.
A föld természetesen nem fut el sem Ausztriába, sem Botfaluba, csak tulajdonost váltott, s búza, pityóka vagy takarmány helyett profitot termel. De nem a rétyieknek.