Az 1983-as kiadványok „halálra ítélésén” az Új Tükör hetilapot szólaltatom meg az „utolsó szó” jogán. Képes kulturális hetilapként határozta meg önmagát, és mai szemmel nézve is becsületesen teljesítette kötelességét. Szinte fáj kitépni 31. oldalát augusztus 6-i számából, de  Tévékróniká­jában színessel kiemelt, Az erdélyi alma mater című írás fontos nekem! Egy olyan műsorról számol be, amely a nagy­enyedi Bethlen-kollégium történetéből nyújt ízelítőt, tehát egy-egy fontosabb korszakról, egy-egy nagy személyiségről. Sok szépet tudunk meg a környezetéről, az érinthető emlékekről, például a harangról vagy azokról a padokról, amelyekben még a századfordulón ültek a kollégium diákjai. De több a nem érinthető emlék, a kézzel nem fogható, a szellemi. Sütő András narrátori szövege ezeket képes volt feleleveníteni: „szellem a szellemiséghez közelítve. Dús, haj­lékony, költői próza, választékos előadásban, szépséges zengéssel. Sütőnek engedelmeskednek a szavak...” – olvasom.
Igen, a híres-neves nagyenyedi kollégiumról szólt a közel három évtizede készült román–magyar tévéfilm, hogy az akkori csonka magyarországi állampolgárok is megtanuljanak néhány illő tudnivalót Erdélyországról! Arról a tanodáról, ahol – a szülőföldjén évről évre rangos rendezvénnyel ünnepelt – Kőrösi Csoma Sándor mellett Erdély sok híres írója, történésze, polihisztora pallérozta tudását, s szerzett ezzel dicsőséget az egyetemes magyar művészetnek, kultúrának. Az 1940-es években itt járta középiskoláját Sütő András is...
Az erdélyi vonatkozású régi jegyzetek garmadáját újraolvasva, felelevenítve ér a vérlázító, dührohamot kiváltó friss újsághír, miszerint a Sütő-szoborra még várnunk kell. Azért, mert Marosvásárhelyen – ahol a legtöbbet élt és alkotott, ahol ’90 fekete márciusában a leitatott, vérgőzös, capinával, baltával felfegyverzett hodáki, görgényi banda súlyosan megsebesítette és kiverte a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alkotójának, drámaírójának szemét – a városi tanács többségben levő román tagjai megtorpedózták a magyar kezdeményezést! Hát kell ennél nagyobb szégyen és megaláztatás az 1616-ban magyar szabad királyi várossá lett mai megyeközpont székely-magyar lakóinak, túl azon, hogy az őseik által épített orvosi egyetemről is kiebrudalták őket?!
A város történelmi műemlékeit felsorakoztató Akadémiai Lexikonunk is megjegyzi, hogy az 1960-as évek végétől Maros­vásárhely tudatos elrománosításával megváltoztatták etnikai arculatát... Sajnos, átéltük, ismerjük az előzményeket! Az olvasó, érző, gondolkodó magyar nemzedéktársaimmal aggódva kérdezzük, érdeklődjük: mi lesz veled, drága egykori Szé­kely­vásárhely? Mert mi, idősebbek már csak abban tudunk reménykedni, hogy József Attila népek összefogására buzdító szép sorait megszívlelik a jövőt alakító mai generációk!