A középiskolai tananyagból viszont – a művészeti iskolákat kivéve – teljesen hiányzik a vizuális nevelés, oktatásunk teljesen verbális és irodalomközpontú. Az idén április 2. és 22. között fiatal építészek által második alkalommal Sepsiszentgyörgyön megszervezett, Engem is érdekel az építészet elnevezésű, ismeretterjesztő és népszerűsítő kezdeményezés elsődleges célja az oktatás e hiányosságainak orvoslása azáltal, hogy minden korosztály számára kézzelfogható, átélhető és tapintható közelségbe hozza az építészetet.
A Cora Dumitrescu építész által koordinált rendezvény diákoknak szóló részében (április 2–5.) a jelentkezők háromfajta tevékenységben vehettek részt: a legkisebbek interaktív építészeti játékokat játszhattak, a nagyobbak egy kis elméleti ismerkedés és városi kirándulás után Kós Károly-épületeket makettezhettek vagy a Lábas Ház bejárata mellett látható didaktikus installációt építhették. A foglalkozások eredményei (makettek, fényképek stb.) április 22-ig megtekinthetők a Lábas Ház első emeleti nagytermében és az épület bejárata előtt álló kiállítási installáción. Ugyanitt a rendezvény részeként április 5-től 22-ig egy fantasztikus kiállítás is látható: magyar–portugál építészeti párhuzamok (kurátorok: Csíki Barna és Szentirmai Tamás építész). A továbbiakban ezt szeretném méltatni és az építészet iránt érdeklődőket a tárlat megtekintésére invitálni.
A portugál építészet az utóbbi húsz év egyik legsikeresebb nemzeti építészete a világon. Noha csak tizenegymilliós országról van szó, a Pritzker-díjat (építészeti Nobel-díj) ebben az időszakban két portugál építész is elnyerte: Álvaro Siza Vieira és Eduardo Souto de Moura. A nemzetközi elismerés oka a portugál építészet ama sajátos érzékenysége, amellyel a helyi, vernakuláris építészetet ötvözni képes a kortárs, modern építészettel. Ez a képesség hosszú fejlődési folyamat eredménye, amely az 1950-es évek központilag támogatott népi építészeti inventarizációival kezdődött, a portói iskola Fernando Távora, Álvaro Siza Vieira és Eduardo Souto de Moura nevével fémjelzett alkotóműhelyeiben érlelődött, hogy aztán az 1986-os uniós csatlakozás után már egy kiforrott, kortárs formanyelvet eredményezzen országszerte. Az ágazat sikere kedvezően befolyásolta társadalmi beágyazottságát is: Portugáliában mára az építészet közbeszéd tárgya, a média előszeretettel foglalkozik vele. A portugál történet tanulsága számunkra az lehet, hogy a helyi hagyományokban gyökerező, de progresszív kortárs építészet csak úgy jöhet létre, ha iskolateremtő módon, a helyi alkotóműhelyek generációkon át tartó párbeszédében kristályosodik ki. Ennek a párbeszédnek a megteremtése nekünk, építészeknek a felelősségünk.
Érdekes megfigyelni, hogy a kortárs magyar építészet fősodra az utóbbi évtizedben a portugáléhoz hasonló törekvések mentén alakult. A jelenség okainak megértéséhez napjaink építészetének két alapvető jellegzetességét kell megemlíteni: az egyik a globális-lokális ellentét, a másik a progressziós kényszer. Nagyon leegyszerűsítve, napjaink építészete két fő irányvonal mentén fejlődik szerte a világban. Az egyik a regionális identitást igyekszik erősíteni, meghatározó alapfogalma a hely és a hely szelleme. A másik egy immár globális kultúra építészete, amelyet nem a helyi sajátosságok, hanem az univerzális és a generikus érdekli. A progressziós kényszer kiváltó oka az építészeti rendeltetés és a technológia rohamos fejlődése. Ennek sokféle katalizátora lehet: az építőanyagok és a műszaki megoldások fejlődése a globális versenyben, új funkcionális igények megjelenése (pl. épületbiztonság, intelligens épületüzemeltetés stb.), a médiafogyasztó társadalom új iránti éhsége stb. Ezek közül az egyre szigorodó építészeti szabályozásokat és szabványrendszereket emelném ki most, amelyek betartása állandó esztétikai kihívás elé állítja a kortárs építészetet.
A kiállítást megtekintve az embernek az az érzése támad, hogy korunkban egy kis ország vagy régió építészete csak úgy lehet sikeres, ha globális problémákra úgy ad hangsúlyozottan lokális választ, hogy közben egy, a világ számára is érthető, univerzális formanyelvet értelmez át saját, lokális hagyományai alapján.
Kortárs építészetünk megértése szempontjából fontos kiállítás látható tehát a Lábas Házban, amely egyben a legnevesebb magyar építészek – Janesch Péter, Karácsony Tamás és köre, a győriek: Czigány Tamás, Gunther Zsolt és Csillag Katalin; az Építész Stúdió tagjai: Sajtos Gábor, Fejérdy Péter, Kalmár László, Zsuffa Zsolt, Dévényi Márton, Gyürki Kiss Pál, Vince László stb. – közelmúltbeli alkotásainak átfogó seregszemléje. Noha a kiállítási anyag romániai szemmel kis léptékben került bemutatásra, azért feltétlenül érdemes elmenni és a budapesti építészeti kiállítások mintájára a plakátokhoz közel hajolva, aprólékosan végigböngészni az anyagot. Ilyen építészeti kiállítás évtizedenként egyszer kerül Sepsiszentgyörgyre.
TÖRÖK ÁRON építész