Csutak István miniszteri tanácsos, volt integrációs államtitkár a széki-székelyföldi törzsi fogantatású torzsalkodások megfékezésére a Székek földje — Székelyföld? című politikai esszéjében nálunk nem szokásos és nem hagyományos módszert alkalmaz: lasszóval próbálja befogni az egymással szemben rúgkapálózó, a csikókorból már kinőtt politikusparipákat.
Példatára gazdag, ezt megtoldani fölösleges. Talán annyit kell hozzátenni, hogy a székely székek — a régiórészek — mostani, ártalmas torzsalkodása nem új keletű. Negyven évvel ezelőtt, 1968-ban, amikor a hatalmát konszolidálni kívánó diktátor és támogatói az ország adminisztratív-területi újjászervezését kezdeményezték, és elvileg lehetségesnek ígérkezett egy székelyföldi régió megteremtése, a kezdetben Sepsiszék akkori vezérkara Brassóval is kokettált, s csak Felső-Háromszék erős nyomására és kiállására érvényesült a lakossági akarat, kerekedtek felül Alsó-Háromszéken is azok az erők, amelyek Székelyföld középső és déli részét két megyére bontva létrehozták a magyar többségű két térséget, Kovászna és Hargita megyét. Eközben, amíg a háromszékiek önállóságukért és viszonylagos függetlenségükért a brassóiakkal és bukarestiekkel bakalódtak, Csík- és Udvarhelyszék egymással viaskodott, lehetőséget teremtve arra, hogy a centralizált hatalom igazságtevőként ossza az észt, s egy-egy nem odatartozó vidéket odakapcsoljon ezekhez a megyékhez, másokat levágjon róla, hogy a nemzetiségi összetétel a soha fel nem adott homogenizációs elképzeléseket szolgálja.
Ennek ellenére — és ez a negyven évvel ezelőtti történet legfontosabb tanulsága — lakossági nyomásra a központi és regionális hatalomnak visszakoznia kellett, s a két furcsa nevű (Kovászna, Hargita) megye létesítése révén le kellett nyelnie a békát.
Csutak István — igen helyesen — a székelyföldi elit felelősségét emeli ki a térség modernizációja vonatkozásában, de ehhez hozzá kell pászítani a politikai, gazdasági, kulturális elit, más szóval az értelmiségnek és a papságnak a lakosságra gyakorolt hatását, hogy a minden-mindegy, úgy is mindegy letargiájába és a közömbösségbe süllyedt embereket felrázza: Székelyföld modernizációja, az összehangolt fejlesztési elképzelések híján a térségnek nincs jövője, talán máris önveszejtő pályára állt.
A széki mentalitás és gondolkodás egyébként önmagában nem baj, hisz a kistájak törekvései egymás akaratának kiegészítőivé és felerősítőivé válhatnak. Akkor van baj, ha a buta rivalizálás, az egymást leszóló dölyfösség s az eredetieskedő kivagyiság válik hangadóvá.