A jelenlegi kormány képviselői jó ideje beszélnek a közigazgatási átszervezésről, és úgynevezett szakértői csoportot is létrehoztak, mely – minő meglepetés – éppen az általuk még a kampányban hangoztatott, a jelenlegi fejlesztési régiók mentén történő átalakítást tartja a legmegfelelőbbnek. Újabban még a szakszervezetek is szerveznek konferenciát e témában – hogy az ott megfogalmazott javaslatokat milyen mértékben veszik figyelembe, az borítékolható. Mindezek alapján pedig úgy tűnhet, valós társadalmi párbeszéd zajlik, komoly szakmai érvek mentén hozzák a döntést, bevonják a civil társadalmat is a folyamatba. Hogy ez mennyire valótlan, azt mi jól tudjuk – kívülállók, netán európai fórumok szemében azonban Bukarest eljárása példaszerű.
Így aztán, amikor előállnak majd hivatalos elképzelésükkel – talán éppen a nyári uborkaszezon idején, miután a liberálisok és a szociáldemokraták kiegyeznek egymás között, megbékítik hatalmukat féltő helyi báróikat, kijelölik a régiófővárosokat –, és a kétharmados parlamenti többség birtokában különösebb megerőltetés nélkül átviszik a parlamenten az átszervezést, hiába ágál majd bárki is. Minden tiltakozást leseperhetnek az asztalról arra hivatkozva, hogy szakértőkkel konzultáltak, és több hónapig vita tárgya volt a régiósítás.
Ha mindezek mellett górcső alá vesszük azokat a központosító törekvéseket, amelyeket a kormány kezdeményezett az elmúlt időszakban – az egészségügyi igazgatóságok régiósításának szándékától a közbeszerzések centralizálásán át a fejlesztési programok összevonásáig –, akkor még borúsabb a kép.
Ne áltassuk tehát magunkat azzal, hogy rövid időn belül úgyis szakad a Szociáldemokrata Liberális Szövetség, kormányra lép az RMDSZ, és kellő támogatottság hiányában megbukik a terv. Nekünk a legrosszabbra kellene felkészülnünk: arra, hogy az imént vázolt forgatókönyv válik valóra.
Jó lenne, ha bár ebben a kérdésben összmagyar konszenzus, egységes akcióterv mentén tudnánk mielőbb cselekedni. Amíg nem késő.