Míg szórványvidéken lassan ünneppé válik a magyarul kimondott szó, Sepsi­szent­györgyön a versmondásra érvényes ugyanez, mert miközben rendületlenül edzünk kulturális futamokra, győzelmeink közepette valamiért teljesen kikopott környezetünkből a hitelesen mondott vers. E tekintetben is kárpótlást nyújtott Hobo katartikus, mélyebb rétegeket célzó műsorával.
Persze, igazán kiváltságos helyzetben a Pilinszky János költészetével bensőséges viszonyt ápolók lehettek, ám az előadásélmény ennek hiányában is megrendítő. Rég tudjuk, a Kossuth-díjas előadóművész vitathatatlan erőssége a versmondás – ezt a talentumát ezentúl társulati tag­ként a budapesti Nemzeti Szín­ház­ban is érvényesítheti –, egész lé­nye, orgánuma, hang­ja egyedivé teszi a koncertpódiumon is változatlanul jól teljesítő hatvannyolc éves energikus csavargót. Ed­dig itt Jó­zsef Attila-strófákat hallhattunk tőle, s bár Pilinszky János költészete némiképp rokonítható véle, mégis, elhangzó ver­seiből főként az Urat keresgélő s e világot, benne az emberi létezést elmélyülten szemlélő poéta alakja körvonalazódik.
Hobo mesterien tolmácsol, értelmez, akár visszafogott dallammal kísérten, akár pőrén, csupán elmondva sorait. Klasszikus Hobo-rajongók számára vélhetően a Va­dászat című lemezén elhangzó Négysoros – „Alvó szegek a jéghideg homokban. /Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.” – a legismertebb. Ez a vers – vallja Hobo  – skarlát betűként átégette azt a kort (1984-ben mondta először), a lemezt és az előadásokat. „Az abban a helyzetben érzett és felvállalt kilátástalan szomorúságot, a pontosan felismert reménytelenséget és vigaszként a kötelező őszinteséget jelentette számomra. Versei azóta kísérnek csavargásaimban, és visszahoztak egy-két sötét mellékútról.” Innen indul tehát Földes László, s követni érdemes, ha pedig a néző elveszítené a fonalat, Pilinszky összes verse – publicisztikájával, naplójával, prózájával együtt – az interneten is olvasható.