1933. május 18.–1995. május 19.Páskándi 80

Alap­köveknek, melyekre épí­tette karakteres, összetéveszthetetlen műveit a lírikus, az elbeszélő, a dráma- és esszéíró. Utat mutatott, nemegyszer vitákat provokálva, hogyan lehet a hagyományból merítkezve megújítani az irodalmat. Költői-újságírói pályáját tizenévesként kezdte 1949-ben, majd börtönből való szabadulása után – hat évet ült mint politikai elítélt 1956-ban vállalt szerepéért – elsőként novellistaként, az Üvegek című kötetével (1968) mutatott új irányt, mondhatni a kortárs európai áramlatokkal egy időben, aztán az abszurd jegyében alkotó drámaíró Az eb olykor emeli lábát (1970), a lírikus pedig a Tű foka (1972) című kötettel mutatkozott be teljes fegyverzetben. Két remekműnek számító drámáját – a hitújító Dávid Ferencről írt Ven­dégség és az Apáczai Csere Jánosról írt Tornyot választok – a sepsiszentgyörgyi színházban is láthattunk.
A Romániát elhagyni kényszerült Páskándi (1974. február) budapesti alkotói periódusában (1974–1995) főként a drámaíró került előtérbe, de a költő, az elbeszélő és esszéíró is mondhatni folyamatosan jelen volt az anyaország irodalmi életében. Nagy­epikájának témája a nemzetközi tiltakozást kiváltó romániai falurombolás (A sírrablók,1989), valamint a romániai „forradalom” (Sze­kusok, 2007).
A rendszerváltás idején s az azt követő első években határozottan állást foglalt a szellemi és közélet minél teljesebb demokratizálásáért, illetve a magyarságot mint nemzetet, valamint a magyar kisebbségeket érintő nagy kérdések tisztázásában. Hogy ez utóbbi kérdéskör mélyen foglalkoztatta, az igazolódni látszik abból is, hogy az élete utolsó évében megjelent egyik köte­tébe, amelynek maga válogatta anyagát a teljes életműből (Az örömrontó angyal, 1995), két vitairatot, nyílt levelet is felvett. Egyikben a magyarországi irodalmi-szellemi életben akkor kibontakozó pártosodást és szakadást, illetve az írástudók nemzetük és a demokrácia iránti felelősségét tárgyalja, a másikban a Kár­pát-medencei magyarság történelmileg-politikailag megoldatlan, égető kérdéseit veti fel. Ma is eleven gondok  ezek, hiába telt el több mint két évtized azóta...
Páskándi Géza – írtam róla korábban – hazát választott szülőföld helyett egy kritikus helyzetben, 1974-ben. Vissz­hangos egyéni döntés volt ez akkor. Egy Tamási Áronról készült esszéjében ennek a döntésének rejtett magyarázatát is megtalálni. Az Áron ága kivirágzik című esszében megfogalmazott kérdést meg is válaszolja a szerző, Tamási hasonló döntéséről elmélkedve: „Hol tehet az ember – a Képességes ember – jobbat-többet önmagáért, és természetesen: a szűkebb-tágabb pátriáért? Mindig ez a döntő. S persze a valódi üldözöttség. Tamási kivételesen nagy tehetsége csak szabad magyarságában teljesedhet ki igazán, amely egy kicsit a szülőföldtől való distanciát is jelentheti. Ez pedig eleve öniróniát szül. Mert Tamási egyik kivételes vonása épp abban áll, hogy népe iránti nagy szeretete nem zárja ki a gyöngéd, de néha erősebb iróniát. A nemzeti öniróniát, amely végtelenül fontos: ezen mérjük a lélek civilizáltságát is gyakorta. Nézzünk körül: az önironikus népek a legszabadabbak, mert oly szabadok, hogy még önmagukon is kacagni mernek”.
Páskándi gazdag életműve is jórészt az effajta világlátásnak a jegyében jött létre, s bizonyára kor- és időszerűségét is az ebből következő látásmód jelenlétével magyarázhatni.