A központi adások mellett a helyi televízió is kereste a maga helyét és sajátos feladatkörét. Sepsiszentgyörgy tanulságos kísérletsorozat színhelye volt e tekintetben, s emlékszem, egy időben a kilencvenes évek végén az egyik adás esti híradóját, valamint népszerűségre szert tett műsorait még a szkeptikusok is szívesen nézték, mert  természeténél fogva a napilapoknál jóval mozgékonyabbnak, s kimondottan színvonalasnak bizonyult. Az adás azonban megszűnt, s utódai is sorra elbuktak. Az alábbiakban kérésünkre a Duna tévé tudósítójaként és rádiósként is ismert Erdély András – neve összeforrott a helyi tévézéssel – emlékezik a kísérlet történetére, s arra, hogy milyen feltételek között és minek köszönhetően tudta az adás viszonylag sokáig tartani magát, és végül miért szűnt meg.

Kimondani a nemet
– Pompás nevedet bárki megirigyelheti, pedig nem is álnév. A rendszerváltást tanárként érted meg, más pályáról kellett átváltanod.
– Apám örökké azt mondta, onnan tudni, ki származott Csíkból, hogy neve végén nincsen i képző. Fizika szakos vagyok, 1986 óta tanítottam, a bodoki általános iskolába megtettek aligazgatónak, s ahhoz járt az ún. pionírparancsnokság is. Igen ám, de nekem ahhoz hiányzott nemcsak a szolgálati időm, hanem a párttagságom is. Ahogy akkor mondták, nem baj, ún. „derogare”-val (eltekintés a szabálytól) megoldják egy időre, aztán majd szépen beállok a pártba, és minden rendben lesz. Lehúztam egy évet, pionírparancsnokként nem tettem semmit, de nyáron Fejér Ákos mintájára biciklitúrára vittem a gyerekeket Temesvárig és Turnu Severinig, s azon annyi emlékhelyet stb. kerestünk fel, hogy három hét alatt kétszer annyi ún. akcióm volt, mint annak, aki év közben minden szavalóversenyt stb. megtartott. Ősszel közölték: itt az idő, most kell belépni a pártba, van okuk ajánlani. Vonakodtam, nem vagyok rá felkészülve, mondtam. Kijött Bukarestből egy instruktor, s kijelentette: „életed legnagyobb butaságát követed el”, mert most magyar kell, férfi és fiatal – ilyen kritériumok szerint folyt akkor a taglétszám gyarapítása –, s egy éven belül megyei pionírparancsnok lehet belőlem, és „ragyogó pályát futhatok be”. Történt mindez 1989-ben. Megis­mé­teltem, hogy sajnos nem vagyok felkészülve. Jó, kijelentette, hogy a disznótor nem erőszak, s azzal leváltottak az aligazgatóságról is, mi több, áthelyeztek Bárkányba, mert eredetileg oda szólt a kinevezésem. Nagy botrány volt, mert megtagadtam a belépést, mindenkit a nyakamra küldtek. Lehet, ha nem változik meg a világ, a tanügyet is ott kellett volna hagynom, pedig a véglegesítő vizsgámat abban az évben tettem le. De akkoriban, ha kikerültél a tanügyből, a diplomádat sem ismerték már el. No de szerencsém volt, 1989 után a kereskedelmi líceumban kaptam állást, s egészen 1999-ig ott tanítottam, amikor is átmentem a tévéhez.

A Szabad Európa példája
No de még tanárként belekóstolt, majd egyre jobban belemelegedett a tévézésbe, annyira, hogy az ezredfordulóra már közismert tévésnek számított Háromszéken és nemcsak itt.
– 1993-tól dolgoztam a Szalló-féle kábelszolgáltató tévéjénél. Nem ez volt az első, korábban már mások elkezdték. Kezdetben két kamera volt, az egyik a Köntés Ernőé, a másik a Zágoni Aladáré. Akkor Zágoni és Henning János egy stúdiószerűséget alapított az Árnyas sétány egy lakásában, amely műsorban Bartók Emese és jómagam mondtuk be a híreket. Digitális vágás még nem létezett, mi szalagról szalagra vágtunk, nem úgy, ahogy azt Bukarestben akkor tették. A kettőt úgy szinkronizáltuk, hogy tudtuk, másfél másodperc késéssel kell számolnunk, számoltunk négyig, s mentünk tovább. Megnézni nem lehetett, mert ha megálltál, újra kellett kezdeni az egészet. Ha tehát megvágtál egy kétperces hírt, és kiderült, hogy az első perc után már nincs szinkronban a hang és a kép, akkor onnan újra kellett venni az egészet. Mi tehát ott kezdtünk híradót csinálni 1992-ben, még azelőtt, hogy a Ferencz Csabáék-féle felszerelés – külföldről kapták – meglett volna. Szerettem volna részt venni benne, Köntés Ernővel azonnal jelentkeztünk, s mivel semmi eszközöm nem volt, szerkeszteni kezdtem. Én különben a Szabad Európa adásain nőttem fel, s mindig az volt az álmom, hogy egyszer rádiós leszek.
– A maiak nem is érthetik, mennyire csüngtünk mindannyian a Szabad Európa adásain, a hivatalos hírmonopóliumon annak a nem is mindig megbízható hírforrásnak igenis, sikerült rést ütnie...
– Én tévéről még csak nem is ábrándoztam, oda magas, kék szemű legények kellenek! Én rádióról ábrándoztam. Különben dolgoztam is a Szabad Európa román szerkesztőségének egy darabig 1990 után, amikor Bukarestbe költöztek. Elmentem Pesten a Bajcsy-Zsilisznszki útra a magyar Szabad Európához is, de őket már Gazda Árpád tudósította Romániából, és különben is, épp megszűnőben volt, mert Ma­gyarország már demokratikus államnak számított, de Románia még évekig nem. Tudósításokat küldtem Bukarestbe, beolvastam a telefonba, az én hangommal adták le. Átnézettem valakivel, hogy hibátlan legyen. Párhuzamosan csináltam az Ifi Fórum-beli rovatommal. Az a lap, az egykori Ifjúmunkás utódaként, akkor már Csíkban jelent meg Ferenczes István szerkesztésében, s abban egy tudományos havi rovatot bíztak rám. Internet még nem létezett, az anyagot innen-onnan összeollóztam, le kellett tisztázni, meg kellett szerkeszteni. Ezen dolgoztam, amíg az Ifi Fórum meg nem szűnt. Nem tudom, miért történt, de szerintem azóta is hiányzik egy ilyen ifjúsági lap. Egyszer volt cirkusz, amikor Kozma Szilárd megtámadta az asztrológiáról szóló összeállításomat. Kérdezte Ferenczes, akarok-e válaszolni, de arra a szintre nem akaródzott leereszkednem. No, de visszatérve a tévére: Bartók Mesivel mondtunk be. Zseniális adások készültek, nem tudom, megvannak-e még. A félórás műsorokban voltak hírek, riportok stb.
– Ki pénzelte?
– Senki. Mi, mert meg akartuk csinálni. A Szalló-féle kábelen adtuk le. Ahonnan lejátszották a műsorukat, oda tették be a mi kazettánkat is. Úgy isten számába elengedték. Hírek, tudósítások. Még reklámot is készítettünk, senki sem fizetett érte, de hadd lássák, hogy van. Voltak benne zenés összeállítások s videoklipek. Költségve­tése? Honnan lett volna. Zágoniéknak honnan, honnan nem, volt két magnójuk, s egy kis szerkesztőgépjük, azon két gomb. Mi azon vágtunk. Napokig dolgoztunk azon a heti félórás műsoron. Ott vettük fel a tömbházlakásban, az általunk fabrikált háttérrel. De ha a gyermek a fenti lakásban felsírt, újra kellett venni az egészet.

Váltás
Itt új fordulatot vesz a történet, a Ferencz Csaba és társai képviselte Háromszéki TV Alapítvány akkor korszerűnek számító felszerelést nyert. Ennek történetét majd ők mesélik el. Erdély Andrásnak új gazda után kellett néznie.
– Az új felszerelés jóval korszerűbb volt, már szinkronvágást lehetett végrehajtani. Addig dolgoztam nekik, amíg igényelték. Már nem voltak ráutalva a Köntés-féle kamerára, addig anélkül nem lehetett semmit csinálni, én pedig Köntésnek barátja voltam. Nos, valamikor ’93 végén egyszer csak kiderült, hogy mi Köntéssel nem ütjük meg a mércét. A stúdió többször költözött, egy időben a tervezőintézetben működött, ahol már szakszerűbben lehetett felszerelni. A világításnak legalább két és fél méter magasról kell érkeznie, hogy ne árnyékoljon. Igen ám, de kiderült, ránk már nincs szükség. Nekem mindig voltak elképzeléseim, s azokat nehezen tudtam érvényesíteni. Kénytelenek voltunk átmenni a Duna tévéhez, ahol egyből elfogadtak.
– Köntés volt az operatőr s te a riporter?
– Igen. Egy időben röhögtek is azon, hogy én legalább nem takarom el az alanyt, mikor Köntés a 190 centijével megáll mögöttem.
– Két szót mégis a vitáitokról.
– Ők a közszolgálatiságot másképp képzelték el, mint én. Mondtam: ebből nem lehet megélni. Hogy idealisták voltak? Én is az voltam, elismerem. ’89-ben ahelyett, hogy farmercsempészetbe, csencselésbe kezdtem volna, közszolgálati rádiót akartam alapítani, azért mentem ki még ’90 január 9-én Veszprémbe, és kaptam ott egy diktafont, ami akkor tudományos fantasztikus eszköznek tűnt.
– No de egzisztenciát akartál a tévéből teremteni magadnak?
– Még azt sem mondhatnám. A gazdasági felét nálam jobban erőltették mások. Én csak bedolgozó voltam, aztán átmentem a Dunához.

Az égi Duna szolgálatában
– Az is rendhagyó módon történt. A nyári egyetemet még Bálványoson tartották, s hallottam, ahogy a Duna tévé egy kovásznai tudósítója – ma a magyar rádiónál dolgozik – Bodzsoni Istvánt, a híradó külpolitikai főszerkesztő-helyettesét keresi. Én akkor nyáron kimentem Pestre, és gondoltam, felkeresem Bodzsonit a Róna utcában azzal, van egy kameránk, és szívesen tudósítanánk. Nehezen találtam meg, még mindenki Lumumba utcának ismerte. A Mafilm-gyár egyik stúdiójában volt akkor a Duna tévé. Belépek a Híradóhoz, s bemutatkozom. Éreztem, megfagy a levegő. Kiderült, hogy Erdély Andrásnak hívták a Híradó frissen kinevezett főszerkesztőjét, akit a munkatársak még nem ismertek. Na, nagy nevetve elmesélték, azt hitték, ő lépett be. Bodzsoni viszont egy Újvidékről felkerült zseniális fickó volt, kellő humorérzékkel. „Van kamerátok? Jó! Küldjetek anyagot, s aztán meglátjuk.” Mi küldtünk, s megfelelt. Nívódíjat is kaptam később, s akkor mesélték nevetve: nem úgy ment  akkoriban a felvétel, hogy valaki bejön az utcáról, s ajánlkozik, hanem úgy, hogy öten telefonáltak, ajánlólevelek kellettek stb. Tény az, hogy Bodzsoni nevelt belőlünk tévést, s állítom, a Kárpát-medencei tudósítóhálózatot személyesen Bodzsoni építette ki.

(folytatjuk)