De ha így is lesz – mert egye­lőre döntés nem született, a Szociál-Liberális Szövetség vezetői, többek között éppen a közigazgatási átalakítással megbízott Liviu Dragnea kormányfőhelyettes továbbra is októ­berre időzítené az alaptörvény módosításáról szóló voksolást –, vajon tényleg örülnünk kellene-e annak, hogy nem változik semmi?
Tény, Székelyföld beolvasztása oly hatalmas és valós veszélyt jelent, hogy aligha lehet kérdés: a jelenlegi közigazgatási berendezkedés nagyobb védelmet nyújt számunkra. Sokan ezért is élhetik meg egyfajta győzelemként az intézkedés valószínűsíthető csúszását. De e magatartásban és vezetőink régiósítás elleni érvelésében kissé mintha az a beidegződés köszönne vissza, amelynek forrása, hogy túl sokszor kényszerültünk két rossz közül a kisebbiket választani. Mert ha alaposabban megnézzük, mit is nyerhetünk az egy év halasztással, akkor rájöhetünk: nem sokat. Marad minden a régiben. Azaz marad például a jelképeink ellen indított háború. Maradnak a hatalom központosítási törekvései, az ál-önkormányzatiság, a szé­kelyföldi megyék infrastrukturális lezüllesztése, természetes erőforrásaink elsorvasztása, a begyűrűző bukaresti korrupció, a csonka anyanyelvű oktatási hálózat, jogaink semmibe vétele, a kiszolgáltatottság egy nacionalista román kormánnyal szemben.
Ha tehát nem változik semmi, akkor sincs túl sok okunk az örömre, ha pedig úgy változik a területi-közigazgatási berendezkedés, ahogyan azt a bukaresti hatalom szeretné, akkor meg ugyanvalóst remény­telenné válik helyzetünk.
De talán bölcsebb lenne, ha beletörődés és védekező magatartás helyett stratégiai célkitű­zéseinkre fordítanánk energiáinkat, és – kihasználva a régiósítási szándék te­remtette nemzetközi figyelmet és a közösségi támogatást – nem csupán valami ellen tiltakoznánk, ha­nem a területi autonómiáért emelnénk fel sza­­­vunkat minden fórumon és minden eszközzel.
Mert ha még sok olyan győzelmet aratunk, hogy nem változik semmi, félő, nem marad majd katonánk...