Romániai magyar pártjaink egyelőre ott tartanak, hogy jogaink kivívása vagy megvédése érdekében azon vitatkoznak, ki milyen tüntetést szervezne és mikor. Sőt, oda is eljuthatunk a nagy összefogás nevében, hogy majd egyik vagy másik párt kijelenti: mivel nem ő kezdeményezett egy megmozdulást, hívei ne menjenek el a másik által szervezettre! A mindenkori román kormányok meg kéréseinket annyiba sem veszik, mint kerten a lyukat.
Lassan bebizonyosodik, hogy a polgári engedetlenség megengedett formáival, mindenféle nyilatkozatokkal, békés tiltakozással, aláírásgyűjtéssel jóformán semmit nem lehet elérni autonómiaügyben vagy a régiók kialakítása ellen. Írhatjuk petícióinkat, támogathatjuk azokat aláírásokkal, míg ínhüvelygyulladást nem kapunk – azokat csak papírgyűjtési akciónak tekintik. Így hát onnan tudjuk, hogy erősek vagyunk és tartanak igazunktól, mert mindenképpen semmibe vennének, lenulláznának bennünket. A tüntetéseken résztvevők számának háromnegyedét letagadják. A marosvásárhelyi március 10-ei tüntetésen óvatos becslések szerint is voltak 30 000-en, de az ottani prefektus csak hétezerig tudott számolni. Még a csíksomlyói búcsún résztvevők számát is a hatóságok százezerre teszik az általunk becsült félmillió helyett. A hazai televíziók elhallgatják vagy csak megemlítik ezeket az eseményeket. Viszont részletesen beszámolnak, ha valahol tíz ember az utcára vonul valami semmiség miatt, és bever egy ablakot. Ha az állatvédők küzdenek a libák tömése ellen, vagy a kutyák emberibb körülmények közt tartásáért, az már érdekesebb. A mi gondjainkra viszont a kutya sem figyel. Mikor néhányan kimennek az utcára, kövekkel megdobálják a rendőröket, betörnek néhány kirakatot, felgyújtanak pár autót, és folyik egy kis vér, az már igen! Akkor rögtön rohannak oda a világ nagy hírtelevíziói, és egyenesben közvetítik a fontos eseményt: a cirkuszt.
De mivel mi békés természetűek és neveltetésűek vagyunk, hát nem vagyunk kaphatók ilyesmire. Amióta kézhez vettek a románok (ahogy Tamási Áron is mondta volt), lojálisak voltunk a román államhoz, annak törvényeit respektáltuk és – amikor lehetett – a demokrácia szabályait betartva küzdöttünk megmaradásunkért.
A nemrég Amerikába vagy Angliába bevándorló arabok, pakisztániak vagy nigériaiak gyerekei hálából, mert befogadta az illető ország, mindenféle terrorcselekményre, öngyilkos merényletekre szánják magukat – vallásuk, népük nevében. Azoknak, ha rögtöni eredménye nincs is, de látszata, az van. A magyarok ilyesmire nem képesek, és Isten is őrizzen, hogy ilyesmire vetemedjenek. De akkor ki fog radikálisabb eszközökhöz nyúlni?
Megoldás lenne, ha beállnánk az iszlám vallás követői közé, vagy anyagilag támogatnánk őket, hogy saját módszereikkel kaparnák ki nekünk a gesztenyét, vagy lőnék le a sült galambot, amit tátott szájjal várunk.
