Vagyis annak a mechanizmusnak a bonyolult és az előadók, Mario Kölling, Surján László, Parragh László, valamint Mátis Jenő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács gazdasági ügyekért felelős alelnöke, a beszélgetés moderátora szerint is ellentmondásos műkö­désébe nyerhettek betekintést, amely a sokat emlegetett uniós források kiindulópontját képezi. Ember legyen a tal­pán, aki eligazodik, egyrészt a költségvetés ki­alakításának mechanizmusán (ez talán a brüsszeli bürokrácia igazi arcát is megmutatja), másrészt a már elfogadott költségvetés alapvető céljait, illetve a felhasználás eddigi ta­paszta­latait tekint­ve. Az előadók néhány gondolatával, a teljesség igénye nélkül, összeállításunkban ennek a rendszernek néhány formai és tartalmi elemét villantjuk fel.

Kevesebből többet
Mario Kölling, a madridi Centre for Political and Constitutional Studies kutatója: Az uniós költségvetés elfogadása után az Európa Tanács (a tagállamok miniszterelnökeinek és szakminisztereinek testülete – szerk. megj.) elnöke, Herman van Rompuy optimista hangot ütött meg, amikor úgy nyilatkozott: az üzletet nyélbe ütöttük, a pénzügyi keret hétéves időszakra rendelkezésre áll, lehet, hogy nem tökéletes, de sok érdeket tud képviselni. Ez az optimizmus indokolt is meg nem is. A költségvetésnek ugyanis arra a bravúrra kellett vállalkoznia, hogy – először az unió történetében – kevesebbet tud elosztani, mint az előző ciklusban (mintegy ezermilliárd euró helyett valamivel több mint 900 milliárdot – szerk. megj.). Az elfogadási mechanizmuson néhány pozitív változtatás történt, hiszen elő­ször vonták be az Európai Parlament képviselőit a tervezésbe (nem csupán a vétójog állt rendelkezésre), a 28 tagállam bizonyos érdekcsoportok mentén kötött szövetségeket, hogy minél előnyösebb pozíciót harcoljon ki ma­gának. Tartalmi vonatkozásban a korábban kidolgozott, a hétéves költség­vetési időszakra (2014–2020) vonatkozó stratégiai célkitűzéseket vették figyelembe. Újdonság, hogy külön alapot hoztak létre a fiatalok munkanélküliségének leküzdésére, illetve kutatásra, speciális alapot a válságban lévő vagy kerülő országoknak, illetve a ciklus közepére alapos felülvizsgálatot és korrekciókat ígértek. Negatív azonban, hogy nem csökkent a források odaíté­lésének bürokratikus mechanizmusa, továbbra sincs arányosság a visszaosztásban, bizonyos tagállamoknak külön keretből lehet pénzt juttatni (sérül az átláthatóság elve), nem tudták feloldani a konfliktust a korábbi, hagyományosnak nevezett célkitűzések és az új stratégiai célok között.

Értéket a pénzünkért
Surján László európai parlamenti képviselő, a Költségvetési Bizottság tagja: Az EP azt szerette volna, hogy ne az utolsó percben hozzák létre a szabályokat (a költségvetés január elsejétől lép életbe, de egy sor szakmai kérdés még tisztázatlan), így a tagállamok elképesztő nehézségekkel néznek majd szembe, amikor új programokat kívánnak indítani. Az EU-ban megtermelt érték egy százalékáról szól a költségvetés. Ez nagyon kevés, de hasznosan felhasználva hatékony eszköz lehet a válságkezelésben (is). Az EP át kívánta alakítani mind a bevételi, mind a kiadási oldalt. Minden tagállam saját jövedelmének egy százalékát adja be a közösbe, de ezt egy más felosztásban lehet felhasználni. Románia és Magyar­ország is a nyertes oldalon áll, mert többet kaphat vissza, mint amennyit befizet – ha sikerül megfelelő programokra megfelelő mennyiségben lehívni a pénzeket. Az egyenlőtlenséget a bevételi oldalon úgy lehetne felszámolni, ha az uniónak lenne saját bevétele, ám ezt, mint ahogy a szerződésben korábban lefektetett brit visszatérítési rendszert sem lehet egyelőre megváltoztatni, csak egy átfogó reformmal (ami még sokáig késik). A kiadási oldal reformja is kétséges akkor, amikor kevesebbet lehet elosztani, mint a korábbi ciklusban. Az unió költségvetése egy kétlábú valami, a mezőgazdasági politika és az elmaradott térségek fejlesztési politikája határozza meg. A stabilitáshoz kellene a harmadik láb, a kutatás-fejlesztésnek is ugyanakkorának kellene lennie, mint a másik kettőnek, ez vezethetne az igazi versenyképesség-növeléshez. A változás érdekében a parlamenti kép­viselőknek is kellene biztosítani az előterjesztés jogát, vagyis az uniós intézmények teljes reformját kellene megvalósítani. A felhasználás ellenőr­zése tekintetében a törvényes felhasználás módját, illetve a felhasználás tényét eddig ellenőrizték, de kevésbé azt, hogy mire használják a tagállamok, illetve a pályázók az uniós forrásokat. Mert az összes polgár­mesteri hivatal újra van festve, az összes játszótér eurokonform, csak nem növekszik a foglalkoztatás, nem növekszik a GDP. Vannak térségek, országok, ahová ötven éve öntik a pénzt, de semmit nem fejlődtek. Pedig az értéket a pénzünkért elvet kellene alkalmazni.

A növekedés és a hiány dilemmája
Parragh László, a Magyar Keres­kedelmi és Iparkamara elnöke: A nö­vekedés és a hiány dilemmája átitatja a mai gazdaságpolitikai vitákat, emiatt nehéz megítélni a költségvetés valódi tartalmát. A magyar GDP húsz év alatt 13,5-szeresére, ugyanakkor a bruttó adósság 21,5-szeresére nőtt, míg az adósságszolgálat 25-szörösére. Ezért ért egyet a kamara azzal a kormányzati törekvéssel, hogy legyen foglal­koz­tatás-bővítés és adósságcsökkentés. Mindez találkozik az unió stratégiai célkitűzéseivel – foglalkoztatás, innováció, oktatás, társadalmi befogadás, az éghajlat- és energiapolitika –, amelyekkel az uniós költségvetés számol. Magyarországon ambivalens az uniós források megítélése, az éppen elmúló költségvetési ciklusban rendkívül aszimmetrikus volt a források felhasz­nálása, hiszen gazdaságfejlesztésre mindössze 16 százalékot költöttek, a többit „betonba” öntötték. A másik probléma, hogy a strukturális és kohéziós alapok és programok között nincs átjárás. Amikor már mindenki látta, hogy rossz célokra költünk, akkor sem lehetett változtatni a pénzek felhasználásán. Nagyon sok fenntart­hatatlan beruházás jött létre (sok olyan önkormányzat van, amely megépítette az uszodát, s most nem tudja fizetni a gázszámlát). Továbbá egy önálló iparág jött létre az uniós pénzek lehívása kapcsán, önálló nyelvezettel, sok embernek ad fizetést, az uniós pénzek közel egyharmadát elköltjük a kiosztási mechanizmus finanszírozására. Egy új szemlélet kialakulása látszik, már nem felzárkózásról beszélünk, hanem az európai versenyképesség erősítéséről. Ezzel akkor tudunk egyetérteni, ha mindenkinek a valós tehervállalási képességéhez igazítjuk a ciklusra megfogalmazott szám szerinti célokat. A nagy kérdés, hogy a hazai vállalkozások mennyire tudnak profitálni az uniós pénzekből, ugyanis jelenleg az uniós források nagyobb része visszamegy a gazdag országokhoz, ezeknek az iparát erősíti (például, ha egy vasútfejlesztés van, akkor német biztonsági rendsze­reket telepítenek), ami nem lenne baj, de elvész az uniós források hazai iparra gyakorolt keresletbővítési hatása.