Az elmúlt napokban több román televízió megszólaltatott még élő elítélteket, háttérműsorokban tették nyilvánossá a dokumentumokat, amelyek a foglyok kínzását, a szeku kihallgatószobáiban és a börtönökben, lágerekben, általánossá váló drasztikus módszerek létét bizonyítják. Kis pél­dányszámban megjelenő könyvek, bör­tön­monográfiák, emlékiratok, lágernap­lók mindenekelőtt a börtönökben folyó kínzásokat, veréseket, a bestiálisan kifinomult kihallgatási „módszereket” eddig is feltárták – de a felelősségre vonás huszonnégy esztendeje elmarad. S ma már egyre kevesebb politikai elítélt és egyre kevesebb „hóhér” él. Ami nem azt jelenti, hogy nem kell a legnagyobb nyilvánosság előtt legalább beszélni ezekről a gaztettekről.
Akik ezeket az időket nem élték át, vagy nem tapasztalták meg saját bőrükön például az „átnevelési” munka vívmányait, ma már fantazmagóriának, kitalációnak vélik az egészet. A szovjet mintára átszervezett román jogrend – amely lehetővé tette az első, 1949-ben kezdődő és a második, 1956 után beinduló tömeges letartóztatásokat – arra az elvre épült, hogy mindenki bűnös, aki nem bizonyíthatja ártatlanságát. Felvetődik a kérdés: a negyvenes évek végén, az ötvenes, hatvanas években hogyan történhetett volna ez meg? Sehogy! Koholt vádak alapján százezreket ítéltek el, és amikor a Besszarábiából Romániába került Alexandru Nicolski (vagy Nicolschi) tábornok (képünkön) vette át a börtönök irányítását, kiötölte az „átnevelést”, amely hírhedtté tette a piteşti-i bör­tönt, hiszen először ott vezették be.
Mi volt ennek a lényege? A politikai foglyokat minden rendelkezésre álló eszközzel, értsd az inkvi­zíció módszereire emlékeztető, elmebeteg kínzásokkal át kellett nevelni, arra kellett kényszeríteni őket, hogy megtagadják meggyőző­désüket, beismerjék bűneiket. A Securitate addig is alkalmazta a „klasszikus” kínvallatási módszereket, verést, talpalást, fejjel lefelé függesztést, a foglyok homokzsákokkal való ütlegelését (nem maradt külsérelmi nyom, viszont a foglyok komoly belső sérüléseket szenvedtek). Piteşti-en a pokolban – amelyet Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoportban a szocialista lágerek egyik legkegyetlenebb (?) kísérletének nevez – a vallatás során például cigarettával égettek különféle testrészeket, már elüszkösödött a sok veréstől a fog­lyok fara, szakadt róluk a hús, másokkal egész csajka ürü­léket etettek meg, különösen azokat kínozták eszelősen, akik nem voltak hajlandóak istentagadásra. Min­den reggel „megkeresztelték” őket. Fejüket ürülékkel teli vödörbe nyomva zsolozs­mázták a keresztelő szöveget.
A nemzetközi felháborodás akkora volt, hogy az átnevelést egy idő után levették műsorról, megbukott maga Nicolski tábornok is, de nem tettei miatt, hanem mert idegen volt. Sztálin halála előtt megkezdődött a zsidó orvosok pere, Dej elvtárs ezt használta ki arra, hogy megszabaduljon Ana Pauker, Vasile Luca és Teo­hari Georgescu klikkjétől.
Nem beszéltek a tévéadókban megszólaló túlélők és szakértők viszont a kommunista román börtönök másik vívmányáról, a politikai foglyok élve befalazásáról – ezt számtalan tanúvallomás, emlékirat bizonyítja! Foglyokat elevenen falaztak egy cellába, annyi rést hagyva, ahol csajkáját beadhatták, ebbe kapta teáját, ételét, ebbe vizelt, ürített, vagy maga köré, s a sötétben ülve töprenghetett bűneiről, magába szállhatott. Természetesen, ezt nem lehetett kibírni, sokan beleőrültek, de volt, aki hét hónapot is élt egy ilyen befalazott cellában. Ide, azt hisszük, minden kommentár felesleges.
Miért is maradt el a kilencvenes évek elején a monstre per? Ellenzői szerint azért, mert Románia népe nem volt felkészülve arra, hogy szembenézzen ezzel a korszakkal. S túl sokan voltak az akkori felső és középvezetésben, akik érintettek lehettek volna. Hát lehazudták, minimalizálták, letagadták. De a fák nem nőnek az égig!