A történet sok hónapokkal ezelőtt kezdődött. Jöttek a gázasok, ástak, csöveztek, temettek. Amit egy nap kitakartak, estére elföldelték. Maguk után a koszt összetakarították. Aztán kicsi felszussz. Aztán jöttek a vizesek. Tanulhattak valamit elődeiktől. Ők is ástak, csöveztek, temettek. Amit egy nap kitakartak, estére elföldelték. Mire a fél utcán végigmentek, kezdték elölről. Ezt már nem utánzásból – szükségből. Merthogy csöveik és leágazásaik nem ragaszkodnak egymáshoz. És akkor a víz elfolyik. Az össze nem álló illesztésnél. Lyukásztak hát előbb-előbb, tét cseréltek, visszaföldeltek, mire a negyed utcán végigmentek, kezdték elölről. Addig-addig, míg csupa lyuk lett az utca, estére már vissza sem temették, mert minek. Aztán szünet. Aztán ismét jöttek. Elölről az egészet, gödör leágazásoknál, técsere, vékony cső felszínre, estére gödör vissza. Közben jól összeismerkedtünk. Egyikük cigarettázik, másikuknak tízéves-forma kisfia van. Szomszédok közt ennyi elég. Már mosolygunk is egymásnak. Közben kínnal-keservvel, minden leágazás többszöri kitakarásával és visszaföldelésével arra a következtetésre jutnak, most már jó lesz, legalábbis nagyon remélik. Hajnali légkalapácsos ébresztéseik elmaradnak. Még az útkereszteződésben jó nagy gödröt ásnak, mi, az utca lakói, kik a városban még itt-ott megfordulunk, tudjuk: ott lesz a vezetékek összekötő aknája szép kék elzárókkal, betonfödémmel, minden kerékátmenéskor nagyot döndülő vastetővel. Aztán újólag kiássák az árkot. Ezúttal csak félméternyit kaparnak le a köves-kavicsos rétegből. Teherautóra rakják, szemétbe szállítják. Hogy aszfaltozáshoz készítik elő. Tátong a fél méter mély árok utcahosszat, beállni udvarokra nem, kiállni udvarokról nem. Kijelölve sem, de hát vannak még csodák, azt az egy-két (na jó, egész pontosan három) napot minden erre járó autóvezető keréktörés nélkül megússza. Aztán hölgyek jelennek meg, egyikük térképet tereget szét, és nagyon fontos arccal nézegeti, másikuk jegyzetfüzetbe rója a munkások diktálta adatokat. Akik mérőszalaggal a távolságot kerítésektől, a szélességet ároknak. A hölgyeken csíkos mellény, napsütésben ragyogó munkavédelmi sisak. A fiúknak is van, mutatták egyszer. Aztán betonkeverő, a fél méter mély árokból csak tízencentis marad. Azért még beállni udvarokra nem, kiállni udvarokról nem. És kijelölve sem. Csodák azonban továbbra is vannak. Vagy mégsem? Az esővízlefolyó rácsos vastetejét ellopják. Eltelik a hétvége, máskor a fiúk szombaton is, ezúttal nem. Hétfő reggel úthenger csörömpöl végig az utcán, remény éled a lakókban, úthenger beveszi a kanyart, a még ép aszfaltot is feltöri, zakatolása lassan elhal. A lakókban is a remény. Kedden az úthenger végigcsörömpöl az utcán, most másik irányba. A fiúknak továbbra is hűlt helyük. A nap süt. Az udvarokról kimenekített autók az utca túloldalán aszalódnak. Forrnak az indulatok. A történetnek koránt sincs vége, a Szomszédok sorozat végeérhetetlennek tűnik.
Polgármesterünk (egyik) kedvenc mondása: ha rántottát akarunk enni, a tojást fel kell törni. Senki nem várja el tőle, hogy reggeltől estig az utcákat járva maga végezze a dolgoknak jó mederbe terelgetését. Csakhogy... a tojás feltörése még rendjén levő, de a tyúknak nyakát szegni – sokba kerül ez a rántotta.