A székelyek eredetéről és megtelepedéséről

2008. január 19., szombat, Múltidéző
A székelykérdés az 1902. évi csíktusnádi Székely Kongresszuson

1902 augusztusában számos kormányzati intézmény és civil szervezet képviselői tanácskozásra ültek össze Csíktusnádon, hogy megvizsgálják a Székelyföld és a székelység helyzetét.

Ezt megelőzően a 19. század végén, de különösen a századforduló éveiben a magyar közvéleményt mind nagyobb mértékben foglalkoztatta, mondhatni, aggasztotta az ún. székelykérdés, amely a leglátványosabban a székelyek fokozódó kivándorlásában nyilvánult meg. A tanácskozást Székely Kongresszus néven hívták össze, s azóta is így tartja számon a történetkutatás.

A Kongresszus összehívása

A kezdeményezés hátterében az a felismerés állt, hogy a Székelyföld gazdasági fejlődése messze elmaradt a szükségestől, s emiatt nőtt a társadalmi feszültség, sokasodtak a szaporodó lakosság megélhetési gondjai, ami a Székelyföldet elhagyók, kivándorlók számának fokozódását váltotta ki. A Székelyföld lemaradása annál feltűnőbb volt, mivel az Osztrák—Magyar Monarchiában, így Magyarországon és a Magyarországgal 1867-ben újraegyesült Erdélyben is ütemesen haladt a modern gazdaság, különösen a városiasodás, a modern közlekedési hálózat és a pénzintézeti rendszer kialakulása.

Riasztó jel volt, hogy a 19. század végén a Székelyföld lemaradása Erdély több régiójához viszonyítva tovább fokozódott. Érthető, hogy az aggódó közvélemény hangja is felerősödött. Kitűnt ebben a Budapesten kiadott Magyarország című lap, amelynek felelős szerkesztője 1901 júliusától Benedek Elek lett, aki a századforduló éveiben arra vállalkozott, hogy a sajtó útján feltárja a magyar politikai élet fonákságait, s felhívja a figyelmet a magyar társadalomban, elsősorban a Székelyföldön jelentkező problémákra. Kiváló személyiségeket nyert meg az ügynek, köztük volt Jancsó Benedek (1854—1930), Gaál Mózes, Kőváry László, Szádeczky Lajos (1859—1935) és több más jeles értelmiségi.

Benedek Elek lényeges társadalmi jelenségre tapintott rá, amikor azt írta, hogy az 1848-ban szabaddá lett népből csak egyesek gyarapodtak, a tömegek viszont elszegényedtek.

Természetesen, nem csak a publicisztikának köszönhető, hogy az ország közvéleménye felfigyelt a székelykérdésre. A helyi közigazgatás sem hallgatta el a gondokat, beszámoló jelentéseket tett közzé egy-egy év közgazdasági s társadalmi viszonyairól. Ennél is többet tettek a kereskedelmi és iparkamarák, az 1851-ben létrehozott kolozsvári s brassói kamara, majd 1891-től a Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara, amelynek évi jelentései konkrét tények tömegét sorolták fel az ipar, mezőgazdaság, kereskedelem és hitelélet bajairól, nem feledkezve meg a kivándorlásról sem. S mert a gazdasági és társadalmi gondok Magyarország más vidékein, különösen a perifériarégiókban is feltűntek, például Kárpátalján, a kormányzat — az uralkodó liberális gazdaságpolitika elveit félretéve — kénytelen volt beavatkozni a gazdasági folyamatokba. A 19. század utolsó évtizedében Baross Gábor kereskedelmi miniszter, majd Darányi Ignác földművelési miniszter vállalta a lemaradó vidékek támogatását. Szerepe volt a Székely Kongresszus összehívásában Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszternek is, aki 1900-ban már felvázolta ,,egy nagyszabású székely akció" tervét.

A Székely Kongresszus (ezután: Kongresszus) összehívását széles körű és intenzív szervezőmunka előzte meg. Érdemesnek tartjuk erre is kitérni. A szervezésben a legnagyobb szerepet az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) vállalta, amelynek elnöke akkor gróf Dessewffy Aurél volt; az OMGE mellett a Kongresszus szervezésében és lebonyolításában részt vett a budapesti székhelyű Székely-Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara, a marosvásárhelyi Székely Társaság. Bekapcsolódott a szervezésbe Csík megye, Háromszék, Maros-Torda, Udvarhely megye törvényhatósága, s az előkészítésben segítettek a megyék gazdasági egyesületei. A szándék komolyságáról sokat elárul az is, hogy a szervező egyesületet általában az illető elnök vagy alelnök képviselte Csíktusnádon. A Kongresszus elnöksége, illetve a rendezőbizottság neves személyiségekből állt. Ezek közt volt Bedő Albert erdőmérnök, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Székely Társaság elnöke, gróf Béldy Ákos, az EMKE elnöke. A rendezők között olyan közismert neveket találunk, mint Bartha Miklós függetlenségi párti politikus, neves publicista, író, szerkesztő, Jancsó Benedek történész, Sándor Jó­zsef, az EMKE (későbbi) elnöke, huszonhat országgyűlési képviselő és nem utolsósorban Bernády György, Marosvásárhely polgármestere.

A Székelyföld helyzetét öt szakosztályban elemezték és vitatták meg: az első szakosztály a mezőgazdaság, az állattenyésztés, az erdészet és a bányászat tárgykörét ölelte fel, a második az ipar, kereskedelem, munkaügy és közlekedés ügyével foglalkozott, a harmadiknak a birtokpolitika, az adó és hitelügy volt a tárgya, a negyedik a közművelődés, oktatás, valamint a közegészség helyzetét vette górcső alá, míg az ötödik a kivándorlás gazdasági-társadalmi hátterét igyekezett megvilágítani. Erről mondta Bedő Albert: ,,Nem lehet kétség abban, hogy az a virágzó polgári jólét, melyre a székely népnek úgy hivatásánál és értelmiségénél fogva, mint földjének természeti minősége alapján jogosultsága van, s melynek elérhetésére dolgozni most ide jöttünk, elérhetővé is válik, ez a nép, melynek most a megélhetés eszközeinek megnyeréséért súlyos küzdelmeket és nélkülözéseket kell viselni, megmentve lesz önmagának, a magyar nemzetnek s az emberi kultúra szolgálatának. A kongresszus dolgozni jött annak a népnek mentésére."

Említettük már, hogy a közvélemény figyelmét a 19. század végén főként a székelység kivándorlása ragadta meg. Ez a kérdés, bár látszólag az ötödik szakosztály napirendjén szerepelt, valójában a tanácskozások központi tárgya volt. Bedő Albert megnyitóbeszédében — amint már említettük — ,,a kivándorlás ügyét tárgyaló kongresszusról" szólt, annak hangsúlyozásával, hogy a rendezvény e kérdés okainak felderítésére összpontosítja figyelmét. Az 1902-es Kongresszuson felvetődött számos kérdés száz év múltán is érvényes — a megváltozott viszonyok ellenére. Először is ilyen a kivándorlás-elvándorlás, amelynek okai közt szembetűnő hasonlóságok figyelhetők meg. Ám a különbségek is feltűnőek. A 19. század végén és a 20. század elején egy folyamatosan növekvő, évi tíz ezrelék körüli szaporodást felmutató népesség volt jellemző, száz év múltán a negatív trendre váltott népesedést apasztja az elvándorlás is.

A kivándorlás-elvándorlás bonyolult, összetett kérdés. Ennek hátterében a Kongresszus idején a székelykérdés állt, amely egyszerre volt közgazdasági, társadalmi és erkölcsi jellegű. De nem érthetnénk meg a dolog lényegét, ha nem vennénk tekintetbe a székely gazdaság és társadalom adott helyzetét. Elöljáróban elég arra hivatkoznunk, hogy Csík-, Háromszék, Udvarhelyszék és Marosszék lakosságának mintegy 83—84 százaléka őstermelő, azaz földművelő és állattenyésztő volt.

A bonyolult székelykérdés

A székelykérdésről Siklódy István szakelőadó a Kongresszuson kifejtette, hogy a Székelyföldön a közvagyonban kincsek fekszenek: erdők, bányák, gyógy- és ásványvizek, de kihasználatlanok; van munkaerő, de nincs tőke; hiányzik a piac, mert nincs olcsó és jó közlekedés. Azt is helyesen fejtette ki az előadó, hogy a székely közgazdaság bajai pusztán az agrárgazdaság fejlesztésével nem oldhatók meg. A Székelyföld aggasztó közgazdasági helyzetének egyik okáról László Gyula, a Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara titkára a Székelyföld földrajzi elszigeteltségét említette meg: 1. nem kapott világforgalmat közvetítő vasutat, noha a természetes útirány Kelet és Nyugat országai között a Székelyföldön vezet keresztül; 2. magas vámsorompóval elzárták a keletre irányuló kereskedést, és 3. az anyaországtól távol esik. Eszerint a székelység terményeit nem tudta haszonnal értékesíteni, amihez az is hozzájárult, hogy Erdélyben a közeli szomszédságban lakó szászok gazdasági versenyével kellett megküzdenie, csakhogy a szász gazdaság jobb forgalmi helyzetben volt, s általában rendezettebb viszonyok jellemezték.

Az elemző lesújtó képet rajzolt a Székelyföld közgazdasági helyzetéről: nélkülözte a modern közlekedést, termékei versenyképtelenek voltak a szász vidék gazdaságával szemben, hiányzott a tőke. Mindez azért volt érthetetlen, mert, amint László Gyula kifejtette: ,,a Székelyföld a Kelet Svájcának tekinthető". A természet mindent megadott, ami a ,,mozgó" élet elővarázsolására szükséges, népe eszes, mozgékony és vállalkozó. Ezen akkor lehet változtatni, ,,ha a magyar kormányzat rendjével pótolja mulasztásait, ha éreztetni fogja a székely néppel érdeklődését, és befoly sorsának javítására, továbbá, ha minden érdekelt hatóság s maga a társadalom szeretettel közremunkál".

A székely értelmiségi elit közgazdasági gondolkodása természetesen megegyezett azzal, amit László Gyulától a fentiekben idéztünk. Eszerint a Székelyföld lehetne ,,kelet Svájca", nyilvánvaló: gyönyörű hegyei, erdőségei, ásványvizei által. Ezzel a nézettel ma is azonosulhatunk, azonban azzal a megjegyzéssel, hogy számos, például a nagyipari tevékenységekhez szükséges ásványi kincsben bizony nem volt gazdag (főleg nyersvas, jó minőségű szén vagy nemesfémek). A székely vállalkozó természetéhez is hozzá kell tennünk a következőket: a ,,fúró-faragó", mindenhez értő székely ember típusa nem kitaláció volt, hanem realitás, mert a kis családi gazdaságban úgyszólván minden szükséges kelléket elő tudott állítani. Emellett fejlett volt a kisipar és háziipar, úgyszintén a kiskereskedelem: mészárulás, ásványvíz (borvíz)-, fa-, deszkaárulás, vásározás. Csakhogy mindezt kismértékben, majdhogy ,,természeti gazdálkodás" szintjén tette, és így a változott viszonyok között nem volt elégséges a nagyobbszerű kereskedelem s vállalkozás meghonosításához. Egyes székely értelmiségiek azt is látták, hogy a régi székely életmód, amelyet alapjában véve az örökös katonai szolgálat és az ezzel összefüggő családi földművelő kisgazdaság alakított ki, akadályozója volt annak, hogy a székelységet is ,,megérintse a kapitalizmus szelleme". A válság a 19—20. század fordulóján a Székelyföldön egyszerre volt gazdasági-társadalmi és lelki-szellemi természetű. Ha szabad így fogalmazni — természetesen, sarkítva —, a hagyományos székely világ és a modernizáció ütközött meg, konfrontálódott.

Az első, ún. őstermeléssel — földműveléssel, állattenyésztéssel, erdészettel — foglalkozó szakosztály előadásait elemezve, azok megállapításaira figyelve, valamint az újabb kutatásokat is hasznosítva elmondhatjuk, hogy a 19—20. század fordulóján azért vált súlyossá a Székelyföld gazdasági helyzete, s azért fokozódtak nagymértékben a társadalmi feszültségek, mert a sok archaikus elemet őrző családi kisgazdasági rendszer termelőmódját erősen veszélyeztették a modernizációval járó átalakulások, a terjeszkedő kapitalista viszonyok. Hogy miért éppen a 19. század végén és a 20. század elején következett be a válság, annak történeti okai is tetten érhetők. Arra gondolunk, hogy az 1848-as forradalom a Székelyföldön nem váltott ki olyan nagymérvű változást, mint a vármegyékben. A megyei területeken a kapitalizálódó nagybirtok siettette a birtokrendezést: a tagosítást, amely a váltógazdaság kialakulásához vezetett, de a Székelyföldön ez a folyamat elmaradt. Erdélyben 1900—1905 között évente átlagosan a megművelhető földterület 22,5 százaléka maradt ugaron, a Székelyföldön ez az arány 25,25 százalék volt. Maros-Tordában, a régi Marosszékben 13,29 százalék, Háromszék megyében 18,1 százalék, Udvarhely megyében 26,2 százalék, Csíkban 43,5 százalék.

És ezzel máris kitapintottuk a századforduló székelykérdésének egyik fontos mutatóját: a hagyományos agrárgazdaságot, amely Csíkban és Udvarhely megyében volt a legelterjedtebb. Ennek megfelelően Csík megye volt az archaikus gazdálkodás klasszikus földje a székelységben, amelyet Udvarhely megye, aztán Háromszék követett. Viszont Maros-Tordában a fejlettebb gazdálkodásra való áttérés már a 19. század végéig megtörtént.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Hol tervez nyaralni idén?









eredmények
szavazatok száma 1233
szavazógép
2008-01-19: Magazin - x:

Bacsó Péter új filmmel ünnepel

A magyar filmművészet fél évszázadának szinte minden produkciójához volt valami köze — nyilatkozta a 80 éves Bacsó Péter, aki januári születésnapja alkalmából beszélt pályafutásáról.
2008-01-19: Élő múlt - x:

Valahol a Don-kanyarban...

A doni katasztrófa évfordulóján (1943) ezúttal Sára Sándor Pergőtűz című filmsorozatából egy honvéd, Herencsár Lajos visszaemlékezését közöljük.