A történet az 1943. január 12-i katasztrófát megelőző állóharcok idejére datálható, amikor a Vörös Hadsereg még nem támad, hanem védekezik a Don-kanyarban. A szemelvény egy közember, a honvéd szemével láttatja a harcászati eseményeket, amelyek már előrevetítik a kemény télben bekövetkező tragédiát.

(sylvester)

Pontosan tíz órakor lesz a támadás ― igazított el minket Tarczaly, és hozzátette, hogy ha valaki a támadás befejezése után eltévedne vagy lemaradna, a hátunk mögötti falu templomtornya alapján tájékozódhat. Elmondta, hogy a jelzett időben negyven ágyú fog megszólalni, és tizennyolc Messerschmitt is támogat majd bennünket. Térképen megmutatta az erdő széléhez vezető utat. Ott készenlétben várunk a jelző ágyúlövésig. Ekkor kiszaladunk, és a Don vizéig megtisztítjuk a területet az oroszoktól. Ha valamelyik zászlóaljunk százada eléri a partot, máglyát gyújtanak, jelezve, hogy ott vannak.

Ezt a lőirány megválasztása miatt kell tudnunk, nehogy egymásra lövöldözzünk. Ha a kirohanáskor netán puskatüzet kapnánk, akkor pár percre lehasalunk. De a zászlós úr is ― szólt közbe Tarczaly legénye. A zászlós ugyanis sohasem hasalt le. ― Mondom, lehasalnak ― folytatta erőltetett magabiztossággal Tarczaly ―, és addig maradnak úgy, amíg tüzérségünk ripityává nem lövi az ellenséget. Az elfoglalt állásokban tizenegyig, éjfélig maradunk, akkor leváltanak bennünket az árkászok, átadjuk nekik a tűzből kikapart gesztenyét. Tarczaly egy darabig a semmibe nézett, majd így folytatta: ,,Még valamit! Ha netán golyót kapnék, itt van a táskámban egy üveg barackpálinka. A tiétek." Tarczaly most ejtette ki először a száján a tegező megszólítást. Akart még valamit mondani, de az ajka remegni kezdett, arca elpirult, aztán elfehéredett, és csak kezével intette a menetirányt. (...)

Elég lassan keltünk át a tisztáson, mert amíg az első, aki kiszaladt, nem ért a sűrűbe, nem indulhatott a másik. Még óvatosabban, most már egyetlen szó nélkül folytattuk tovább az egysoros menetet. Az erdő szélére érve, gödreikben gubbasztó, szőrös, megsárgult, ijedt arcú katonákat találtunk. Talán ők azok, akikkel már találkoztunk. Ki tudja? Katonák, a harmincötösök, a harmincnyolcasok vagy a tizenhármasok. Katonák, akiket valamelyik főparancsnokságon úgy tartanak nyilván, hogy zászlóaljnyi, századnyi erő az X. Y. vonatkozási pontnál, támad vagy visszavonul, vagy védelemben van, veszteség húsz százalék (vagy több, vagy kevesebb), de néven soha nem nevezik ezeket a tönkrement embereket, akiknek fogalmuk sincs, miért is kell itt ülve várniuk a halált. Itt, a Don-kanyarban. Különbség köztünk, hogy mi fogunk megindulni, és ők itt maradnak. Merre valók vagytok? ― kérdezte egyikük alig hallhatóan. Valaki válaszolt neki, de már önkéntelenül is húzódtunk beljebb, a sűrűbb részre, mert a nap már alaposan bevilágította az erdő szélét.

Tarczaly az órájára nézett, és közölte, még húsz perc. Imre egy fának támaszkodva az olvasóját morzsolta. Én nem tudtam szabadulni a képek elől, amelyek megjelentek szemem előtt: szüleim és az otthoni tájak. Az előttem elterülő vidéket Csallóközhöz hasonlítottam, a Kis-Dunánál ilyen dús a vízparti bozót. Azon kaptam magam, hogy egy fiatal hajtást gúzsba csavartam, a leve folyt már a kínzástól. Korholni kezdtem magam, miért pusztítottam el ezt a fiatal vesszőt, hiszen ebből lenne az új fa, az új erdő a letarolt helyén.

Tarczaly hangja ébresztett fel merengésemből. Még négy perc, három, kettő, ugráshoz kész! ― várta, vártuk a jeladó ágyúlövést. A lövés elmaradt, mi pedig futva ugráltuk át bajtársaink lövészárkait, és rohantunk előre az erdőszéli gazban, hogy mielőbb elérjük a rejtőzésre alkalmasabb rozstáblát.

Maga a pokol szabadult el. Olyan tüzérségi tűzfüggöny takarta az erdő szélét, ahol a bajtársaink ültek gödreikben, hogy lehetetlen volt tájékozódni. Hátra nem volt menekvés, csak előre. A zárótűz mint lángoló sárkány húzódott mögöttünk, az utánpótlástól teljesen elvágott minket. Mindennemű összeköttetés megszűnt. Tarczaly hátrafelé küldte Vincét, hogy keressen összeköttetést az erdőben lévő nehézfegyveresekkel és a lőszerutánpótlást biztosítókkal. Vince elvágódott mellettem, az égő pokolban csak most eszméltünk rá, aknákkal, nehézpuskákkal lőnek bennünket. Egy román bajtárs, aki kissé lemaradt, megpróbált beérni minket, néhány méterre volt már csak mögöttünk, amikor azt láttuk, hogy darabokban szétrepült. Ha a kurszki áttörés pokol volt, és a borzalmak borzalma, akkor arra, ami itt történt, nincs kifejezés. Már nem tudtuk, merről kapjuk a tüzet. Elölről, oldalról géppuskáztak bennünket, a süppedő talaj tele volt gyalogsági aknákkal, és hátulról úgy húzódott egyre közelebb a tüzérségi zárótűz, mintha előrenyomulásunkkal szabályoztuk volna. Aztán hirtelen megszűnt. Az erdő pereme, ahol a bajtársainkat hagytuk, olyan volt, mint a leégett szérű.

Tarczaly, akinek piros kabalakendőjét messziről is látni lehetett, a zárótűz elhallgatása után kiabálni kezdett: ― Golyószórók, előre! Vince vállamra tette golyószóróját, és teljes tárat lőtt el Tarczaly feje fölött a semmibe. Rettenetes tüzet zúdítottak felénk. Tarczaly feje integetett, mutatta a tűzirányt. Vince tárat cserélt, és mindketten a dobásnyira előttünk térdelő Tarczalyra figyeltünk. Fejét hátraszegezte, jobb kezével előremutatott, és a következő pillanatban hanyatt vágódott. Legénye sipító hangon kiabált: ― Zászlós úr, zászlós úr! Tarczaly azonban nem mozdult. Kúszva próbáltuk megközelíteni, de Sztálin-orgonasorozatot kaptunk, és soraink teljesen megbomlottak. Már nem is olyan borzalmas az egész, a levegőben repülő emberi testrészek sem. Már szinte magától értetődő volt az ordítás, a jajkiáltás, könyörgés az Istenhez és a káromkodás: most a szomszédom, a következő pillanatban talán én vagy Vince, Miska vagy a szakasz valamelyik tagja repül darabokra. Fogalmunk sem volt róla, hogy az adott pillanatban ki él még a szakaszból.

Már majdnem elértük Tarczalyt, akin nem látszott lövés, de a legénye megelőzött minket. Artikulátlan hangon ordította: Zászlós úr!, és nyilván a lőtt sebet kezdte keresni, amikor hirtelen felugrott, kezeit széttárta, és hanyatt esett. Lehetetlen volt még csak megmozdulni is, mert szűnni nem akaró géppuskatűz zúdult ránk. Tőlem balra Imrét pillantottam meg, meghajolva szaladt előre a nádas előtti zsombékos felé. Néhány pillanat múlva Miska követte. Helyesen teszik, ha védve nem is, de legalább rejtve lesznek. Takács Lojzi vágódott el Imréék közelében. Nem tudhattuk, hogy találat érte, vagy lefeküdt. Kúszva próbáltunk előbbre mozogni a rettenetes golyózáporban, hogy a nyíltabb terepről a nádasba érjünk. Süllyedni kezdett velünk a talaj, de magunk is ástuk a hasunk alatt a vizes zsombékot, hogy minél mélyebbre kerüljünk.

Sötétedni kezdett. Jobb szárnyunkon kigyulladtak a jelzőtüzek, ebből megtudhattuk, hogy az ötödik század elérte a Dont.

Rövid időre megszűnt a géppuskatűz, és kiabálni kezdtünk egymásnak, hogy meggyőződjünk róla, ki maradt életben. Miska válaszolt, Lojzi is megszólalt, Imre sokáig hallgatott, de aztán jelentkezett ő is. Így hát gyakorlatilag együtt volt a peredi társaság. Mészáros tizedesről nem tudtunk, Ferkó is megvan talán.

Vijjogni kezdtek a Sztálin-orgonák, és hirtelen a sötétedésben felvillantak a tűznyelvek odaát, működtek a félelmetes jószágok. A becsapódások jobb szárnyunkon az ötödik századot érték. Artikulátlan ordítások utasították a katonákat: ,,Marhák, tapossátok el a tüzet!" De ez egyszer nem volt foganatja a felszólításnak, Farkas százados úr hiába ismételte meg a tűzoltásra vonatkozó parancsát, a katonák nem voltak olyan ,,marhák", hogy a máglyákra irányított össztűzbe belerohanjanak, csak hogy eloltsák a tüzet, amit parancsra gyújtottak meg. Egyébként is ez az ,,okos" dolog, a máglyagyújtás közkatonának soha nem jutott volna eszébe.

Közben minket is szorgalmasan pásztázott egy géppuska. A géppisztolyok olyan közelről lőttek, hogy sokszor azt hittük, már nem is elölről kapjuk a tüzet. Ahogy a győzelmi lángok oltás nélkül is halványulni kezdtek, úgy erősödött a ránk zúdított kézifegyvertűz. Célzás nélkül lőttek. Legalábbis ezt hittük, amíg egy fényjelzős nehézpuska el nem kezdett szorgalmasan lőni.

Valaki közülünk hátraszaladt néhány métert, aztán hang nélkül elvágódott. Lojzi kétségbeesett kiabálását hallottam: Lajos, Imre, hol vagytok? A kiabálásra úgy erősödött a lövöldözés, hogy a válaszok elmaradtak.

Mintha kaszával vágták volna a nádat, lett egyre rövidebb a szára. Már olyan volt körülöttem a nádas, mint a dőlt búza. Valaki fölugrott, és ugyanolyan hirtelen le is feküdt, alig pár méterre tőlem. Vince hangját hallottam: ,,Jézus Mária!" ― aztán már nem szólt többet. A következő pillanatban ― ugyanarra a helyre, ahonnét az imént Vince felugrott ― fényjelzős nehézpuska-lövedék csapódott be. A következő előttem csapódott a latyakos zsombékba. Fejemet a latyakba fúrtam, és a másik pillanatban már ugrottam előre, hogy a robbanástól keletkezett gödörbe feküdjek. Időközben elhagytam gyalogsági ásómat, amivel szélesíteni akartam a pillanatok alatt vízzel telt gödröt, hogy Vincét biztonságba helyezzük, és bekössük, ha ugyan él.

Miskának kiabáltam:

― Gyere az ásóval! ― Erre Vince sírból jött hangját hallottam:

― Élek! Élek! Csak nincs kezem...

Mint a jégeső, úgy megeredt ismét a golyózápor, a nehézpuska is meggyorsította fényjelzős lövedékeit. Háromszor, négyszer is előreugrottam, hogy az előző robbanás helyére kerüljek, amikor kartávolságnyira utolsó gödröm előtt ismét robbant a fényjelzős. Láttam a torkolattüzet, amikor kilőtték rám az eddig nehézpuskának hitt dumdum-lövedéket.

Nem tudtam, hányadán állok, mennyi idő telhetett el az orrom előtt történt robbanástól. Megtöröltem verejtékes homlokomat, és nézni próbáltam, de kékes-sárgás karikáknál egyebet nem láttam. Nem tudtam, mi történt velem. Csak sima légnyomás, vagy talán örökre elvesztettem a szemem világát? Belehajtottam forrón sajgó homlokomat a hűvös, harmatos fűbe, és vártam. Halántékom úgy lüktetett, hogy azt hittem, kiszakad. Kinyújtottam a kezemet, téptem egy maréknyit a nádaljzsombékból, és arra gondoltam, mi lesz velem vakon.

Mint filmkockák peregtek agyamban a hazai képek. A vasárnap délutánok, a furulyás Mátyás cigány, a méhek zsongása és százfajta virágillat. Minden zavartalanul nagyon szép volt. Aztán megjelent anyám képe, könnyesen, riadtan, és apám nagyon-nagyon szomorúan. Hallottam a kisharangot temetésre szólni, sok-sok fejkendős asszony fekete gyászruhában mind-mind a fiát siratta. Újabb kockák, ismét vidámság: magyar ruhás lányokkal roptam a táncot, gerlicéim napoztak szalmatetős házunk tetején. Milliónyi arc repült el előttem, az egész Peredet láttam, ott volt Krekuska Terka, Morvai Gyula, Ilike és Matild, Tercsa, Vince és a Zsigárdi utcai, alszegi és főszegi lányok, Herencsár Pista és Pásztor Teri, és vég nélkül jöttek a képek, míg egyszer elkezdtem zuhanni valami feneketlen mélységbe, egyre gyorsabban, gyorsabban. Ahogy zuhantam, úgy lett egyre hidegebb. Már vacogtam a hidegtől és a félelemtől, amikor felordítottam: Segítség!

Még mindig kinyújtott kezemben tartottam a letépett zsombékot. Meggémberedett kezemmel lassan a homlokomra szorítottam. Megpróbáltam a lábaimmal is megmozdulni. Lábaim nem engedelmeskedtek. Lehet, hogy nincsenek is lábaim? Kezemet lassan a lábamhoz húztam, hogy kitapogassam a valóságot. Vízbe ért a kezem. Vízben feküdtem. Markomat összefogtam, vizet mertem, és a szememhez emeltem többször egymás után. Úgy éreztem, használ égő fejemnek, de abba kellett hagynom, mert rettenetes fáradtság fogott el. Kis idő múltán kísérletet tettem, hogy kinyissam szemeimet. Majdhogy föl nem ordítottam, egyik szememmel világosságot láttam.

Megpróbáltam visszapörgetni az eseményeket, de sehogy sem tudtam eligazodni, mióta fekszem itt. Lehet, hogy már reggel van? Az is lehet, hogy közben egy egész nap eltelt. Egy bizonyos, látok, és ez most mindennél fontosabb. Kimásztam a vizes gödörből, ez meggyőzött, hogy a lábaim is megvannak. Kitapogattam magam, mindenem ép, és az egyik szememre most már tökéletesen látok. Fekvő helyzetben mozgatni kezdtem ujjaimat, lábaimat. Tulajdonképpen meg lehetek elégedve. Tovább kezdtem tépni a nedves füvet, azt raktam még mindig sérült bal szememre. Bedagadt szemem lassan kinyílt, és mindkét szememmel világosan kezdtem látni.

Már biztosra vettem, hogy nem este, hanem hajnal van, csak az irányt nem tudtam még, hogy merre is vagyok. Alaposan szemügyre vettem az elnémult terepet, és rá kellett jönnöm, hogy rajtam kívül nincs a közelben senki. Ha most nem cselekszem, soha többé nem tér vissza ez az alkalom. Sajnáltam Miskát, Imrét, Vincét és Lojzit, de hát miért nem vittek magukkal, vetődött fel bennem anélkül, hogy egy csöppet is nehezteltem volna rájuk. Hogy is neheztelhettem volna, az is lehet, hogy ők már nem élnek.

Rettenetes fájdalmak közepette tettem meg az első lépést.