A Székelyföld központjának számító város fokozatos elrománosítása a rendszerváltás után teljesült ki, miközben az RMDSZ ve­zérkara e városból származott, ők határozták meg a szövetség politikai irányvonalát, s a döntő szót is ők mondták ki a háromszor is vesztes magyar polgármesterjelöltek ügyé­ben. A tavalyi önkormányzati választások előtt a gőg és mindentudás oly méreteket öltött, hogy már a választási kampányban borítékolható volt a vereség. És újra Dorin Florea győzött. Harmadszor.
A román polgármester eddig igyekezett nem kimutatni foga fehérjét, mi több, míg a régiósítás látványosan vakvágányra nem futott, abban a reményben, hogy megszerezheti a régióelnöki titulust, látványosan kiállt a Székelyföld egységének megőrzése mellett. Most sorozatosan hergeli Marosvásárhely lakosságát, újabban kitiltaná a városköz­pontból a Vásárhelyi Forgatagot azzal az ürüggyel, hogy a lakókat zavarja a lezárt fő­tér, ráadásul megsértődött, hogy a For­ga­tagra nem sikerült ráerőltetnie a multikultu­ralitást, mert a szervezők bevallottan erőtel­jes „magyar rendezvényt” kívánnak szervezni. Ami  Florea olvasatában „a multikultura­litás és interkulturalitás európai értékeinek erőteljes elutasítását” jelenti. Hogy az a bizonyos, mifelénk sokat emlegetett multikulturalitás Európában látványosan megbukott, mintha elkerülné figyelmét. Nagyobb baj mégis az, hogy nem hajlandó észrevenni: a harmonikus együttélés érdekében nemcsak a kisebbségnek, hanem a többségnek is illenék gesztusokat tennie. Egyebek közt például azzal, hogy nem szórná tele a várost másod­rangú román személyiségek szobraival, nem heccelné az orvosi román tanári karát a magyar oktatási vonal összegzsugorításával, nem irtaná a magyar utcaneveket, nem szítana ellentéteket a vegyes iskolákban, s főként ne küzdene oly elszántan, hogy egy pillanatnyilag félig magyar város teljesen románná váljék. (1910-ben 89,31, 1948-ban 74,27, 1992-ben 51,63, mára 46,73 százaléknyi a magyar.) Nézzen Kolozsvár felé, a városközpontban zajló magyar napok, de még az István, a király bemutatója sem változtat azon a tényen, hogy a Kincses Város magyar lakossága tizenhat százalékra csökkent (mi­közben 1910-ben 83,38, 1948-ban 54,64, 1992-ben 22,78 százaléknyi volt).
Az etnikai tömbök erőszakos fellazítása – a nemzetközi tiltások dacára – Romániá­ban szívósan, kitartóan, de remélhetően nem megállíthatatlanul folytatódik.