Egyszer Kicsigo olcsó pénzen földet vett. De olyan rossz és vizenyős volt a föld, hogy bármit csinált, nem sikerült ledöngölnie. Amikor látta, hogy egy ember nem bír ezzel a munkával, felállított egy táblát:
„Mivel Kicsigo torkig van ezzel a világgal, ezen és ezen a napon felmegy az égbe. Jöjjetek, és nézzétek végig.”
A megjelölt napon csak úgy tódult a nép Kicsigo vizenyős földjére, hogy onnan nézze végig a mennybeszállást. Olyan nyüzsgés volt ott, mint egy országos vásáron. Mindenfelé bódék és lacikonyhák álltak, bohócok és bűvészek fitogtatták művészetüket, és az emberek olcsó szórakozással csapták agyon az időt, míg Kicsigo meg nem jelent, hogy szándékát végrehajtsa. Egymáshoz kötözött néhány lajtorját, a földre merőlegesen felállította, és fokról fokra nagyon lassan elindult fölfelé. Minél magasabbra ért, annál jobban inogtak a létrák, és amikor már eléggé magasan volt, a nézők kiáltozni kezdtek:
– No nézd! No nézd! Veszélyes dolog ám ez!
Kicsigo meghallotta a kiáltozást, és fokról fokra lassan leereszkedett.
– Mivel mind azt mondjátok, hogy veszélyes dolog ez – szólt –, mára lemondok a tervemről, és mennybemenetelemet máskorra halasztom.
Azzal fogta a létrákat, és elment haza. Az emberek is elszéledtek, és tele szájjal szidták a kópét, hogy újra becsapta őket. Kicsigo azonban elégedetten állapította meg, hogy az egybesereglettek jól letaposták az ő rossz földjét anélkül, hogy ez neki egy lyukas garasába is került volna.
*
Egy napon Kicsigo egy bambuszrúd végére fácánokat kötött, és a rudat vállára vetve járta a város utcáit. Közben kiáltozott:
– Verebet vegyenek! Verebet vegyenek!
Ha jött valaki, és megkérdezte, hogy mibe kerülnek, Kicsigo nagy szerényen felelte:
– Négyenként tizenkét garas.
Ha aztán az nagy sietve leszurkolta a pénzt, és azt gondolta, hogy a buta fickótól fácánokat vett potom áron, akkor Kicsigo belenyúlt a tarisznyájába, előhúzott négy verebet, és átadta az elképedt vevőnek. S az még nem is panaszkodhatott, hiszen Kicsigo nem fácánt, hanem verebet kínált vételre.
*
Egy nap a kópé kereskedőnek öltözött, és egy ökröt hajtott a vásárra. Ott aztán széltében-hosszában híresztelte, hogy ökrének arany a trágyája. Akadt is egy paraszt, aki hitt neki, és az ökörért borsos árat fizetett. Másnap aztán felháborodva jött vissza, és Kicsigo szemére hányta, hogy megcsalta, és váltig szitkozódott, hogy az ökör egészen közönséges trágyát ad. A kópé a haragos szavak hallatára nem jött ki a sodrából.
– No jó, de mit adtál neki enni? – kérdezte nagy nyugalommal.
– Füvet és szénát, amit az ember egy ökörnek ad.
– Vagy úgy! Akkor te vagy a hibás. Ha azt akarod, hogy arany legyen a trágyája, adj neki enni is aranyat.
(Fordította: Lengyel Balázs)
