Nem mondom, a Lábas Ház kiállítótermének padlóján üldögélve is jól éreztem magam, különösképp, mikor messzire elkalandoztam gondolatban, mely kellemes állapotból időnként a szemembe világító reflektor vagy a fejem felett matató szereplők térítettek vissza a valóságba. Ez a valóság lenne, amiről most írni kell, és aminek Magas konyhaművészet (eredeti franciában) a címe. Műfajilag csoportos performansz a megnevezése, amit én úgy előlegeztem meg, hogy szereplők és közönség egyaránt részesévé válik a történéseknek. Amiből csak a szereplők maradtak, de ők hárman. Igaz, némely időkben a kétfős csoportosulást is oszlatták, így hát a műfaji rögzítés mindkét szava helytálló. A történet a férfi–nő viszonyt feszegeti, emiatt óhatatlanul beugrik a Frenák Pál Társulat három estével korábbi előadása, amit azonmód el is kell hessegetni, mert a kettőnek semmi köze egymáshoz. Azaz annyi mégis, hogy az eltáncolt érzések és érzelmek épp oly nehezen értelmezhetőek, akár az elperformáltak (tudom, ez utóbbi szó nem szerepel egyetlen szótárban sem, ide most mégis így kívánkozik). Az összehasonlítást tehát mellőzzük, próbáljunk meg kiindulni a nyersanyagból.
Egy férfi, két nő, nyilvánvaló, hogy mindketten magukénak szeretnék tudni a teremtés koronáját, melyről tudvalevő, hogy kisebbségben az emberiség mai demográfiai állapotai között*. A cselekmény nagyon lazán egymásba fűzött jelenetek sokasága**, ami a szabad fantáziálás felé terelgeti a padlón senekelőt, azaz hogy maga próbálja meg kitalálni, mi is történik valójában szeme láttára. Ettől az a kellemes állapot, hogy néző néz, és nem lát. Viszont gondolatai szárnyalnak, de ezt tudják az előadók is, így hát igyekszenek mindig visszaterelni a figyelmet a falak közé. Ilyen, olyan, amolyan eszközökkel. Nekem az tetszett, mikor kimentek, maguk mögött az ajtót becsukták. Negyven másodperc gondolkodási idő, mi alatt néző eldöntheti megy, avagy marad. Fűzi tovább a gondolatfoszlányokat, vagy ennél már mégis csak jobb a sör, gyerek felszusszanással kilopakodik a teremből. Egyáltalán nem meglepetésemre mindenki maradt, pedig akkor már kezdett nagyon visszanyomni a padló. Tehát vala­melyest mégis csak működött a történet, ez után be is indult némileg, hellyel-közzel visszaragadott a földre, azért mégis inkább elengedett. Mikor már álomba szenderültem volna, mikor már a szemembe irányított lámpákat is odébb hurcolták, mikor már a zene sem bömbölt a fülembe, taps térített magamhoz. Utána jót sétáltam a parkban. Szép este volt.

*  Utólag kiderül, egy családot kellett volna látni, mama, papa, kislány felállításban, de ez nekem nem jött össze.
** Előadók szándéka szerint a konyhában zajló különféle családi bonyodalmakat a mama és papa lánynemű szeme fénye terelgeti az együttmaradás üdvös medrébe – hát, nekem ez sem jött össze, nyilván, bennem a hiba.