Dolgozni akarunk – mondják elszántan és hangosan Verespatakon, illetve Rétyen azok a helybeliek, akiknek valamiféle reményt jelent a településükre tervezett bányászati, illetve fafeldolgozási óriásberuházás. Igaz, nemcsak a munka iránti elkötelezettség sugárzik szavaikból, a befektetők, illetve megbízottjaik arra is jól figyeltek, hogy elhitessék a települések könnyen meggyőzhető lakóival, láthatáron a Kánaán.
Embereink pedig harsogják, munkát s kenyeret óhajtanak. Mint ahogy bármelyik egykori ipari településen teljes megalapozottsággal mondhatnák ugyanezt a megélhetési lehetőség nélkül maradtak, hiszen bezárták a néhai bányát s a fafeldolgozót. A háromszéki megyehatáron belül hasonlóan skandálhatnának baróti és vargyasi szénbányászok, kommandói és gelencei fakitermelők, miként ugyanezt tehetnék az ország bármelyik maradványvidékén éldegélők.
Érintettjeink különben joggal érezhetik veszteseknek, becsapottaknak magukat, hiszen a rendszerváltás a korábbi, viszonylagos stabilitás után munkanélküliséget hozott, s utána mind a kormány, mind az önkormányzat cserben hagyta őket. Csak választásokkor kellettek. És íme, látják helybeli embereink, mikor végre fordulna a kocka, mind a kormány, mind az önkormányzat vörös szőnyeget terít a porba, s földig hajolva fogadja az elhivatottságot színlelő megmentőt – s akkor meg hívatlan vendégként jönnek a tüntetők. Az elámított helybeli embert különben nem zavarja, hogy a befektető professzionális dörzsöltséggel és eredményesen hajtja saját malmára a vizet, miként arroganciája sem. Nem botránkozik meg azon, hogy Rétyen szemrebbenés nélkül jelentik ki, a fakitermelés az ország törvényei szerint szabályozott, a beruházónak pedig nincs egyetlen nehézgépjárműve, így az utak állapotáért sem felelős. Azt kérdi csupán, mikor mehet munkába?
Hát kinek hiányoztak ezek a tüntetők? – kérdezhetik homlokukat ráncolva a dolgozni eltökélten óhajtók, hiszen minden olyan jól indult, lelkesedett a tanácselnök, a polgármester, kiállt még a miniszter is, a hatóságok meg a magukat szakértőknek nevezők pedig olyan meggyőzően hajbókoltak, és olyan szépen zsonglőröztek az adatokkal, hogy öröm volt nézni... Hát kinek hiányoztak ezek a nagyvárosi tereken hömpölygő fiatalok, érintőképernyőkkel, facebookos szervezkedéssel, rendszerellenességgel? Mikor olyan jól alakultak a dolgok! Hát ők fogják betömni az éhező verespataki és rétyi gyermekek száját? – kérdezhetik a magukat ki tudja hányadszor becsapottnak, átvertnek érző s netán egy keveset el is bizonytalanodó helybeli emberek.
Elkeseredett, felültetett, manipulált felebarátainkba valóban nehéz lelket önteni. Hiszen a fától nehezen látják az erdőt, s úgy vélik, a tüntetők ellenségeik, rendszerellenességüket végképp nem értik, azt végül reménytelenül körülményes megértetni velük, hogy valójában nem ellenségeik a tiltakozók, érdekükben is utcára vonulnak. De mi közük hozzá, hiszen nem is verespatakiak, nem is rétyiek? – kérdezhetik csökönyösen helybeli embereink. Igenis, van közük hozzá, lehetne magyarázkodni, hiszen a felelősségérzet nem azonos azzal a hamis ideológiai, munkára és jövőre vonatkozó katyvasszal, amivel korlátolt és korrumpálható cinkostársak teletömködték fejüket, mind a Mócvidéken, mind a Székelyföldön.
Helybeli embereinknek és a környezetükben élőknek valahogyan azt kellene elfogadniuk, az önrendelkezés csírájában sem jelentheti azt, hogy tapsolni kellene mindenféle szivárványos ígéretnek. Szerencsés lenne autonóm módon gondolkodni, s igen, helyes elutasítani azt a korlátoltságra és korrumpálhatóságra építő rendszert, melyben a tudathasadás állapota még a miniszterelnök esetében is természetes, mert nem lehet kormányfőként támogatni, parlamenti képviselőként pedig elutasítani a verespataki projektet. Hát mit tegyen ilyen körülmények között a polgármester és a tanácselnök? Számukra sovány vigasz, hogy a bipoláris affektív zavarként leírt kór ma már pszichiátrián szép sikerrel kezelhető. S mit gondoljon végül a helybeli, csupáncsak dolgozni kívánó ember? Őt ugyanis az végképp nem boldogítja, hogy amennyiben tágra nyitja a szemét, azt látja, Verespatak és Réty ügyében az állami és önkormányzati intézmények úgy dobigálják át egymás udvarába a felelősségvállalás nehéz terhét, mint szart a palánkon.
