A csönd szakrális nyomásán
ma robbannak szét a mellkasok,
elindul a zirci kolostor,
hétszáz esztendőt felhagyott.

Vajdahunyad falrengetegén
fél évezrede szunnyad a győzelem.
Fölzokog Szilágyi Erzsébet esengő
szavával az ima, az őselem.

Teát szürcsöl meg lágy zsolozsmát
Páduában egy hun apáca.
Tenyerének fehér csónakán
csókot lehel egy más világra.

Két ferences Székelyudvarhelyt
temeti a pestist hatra-vakra,
és fáradtan elhalnak, akár a vész –
nem állunk készen az áldozatra.

Szent-lászlós, -istvános falvak
sorolnak lustrás hadi rendbe.
Kaszák nyílnak ki bicskaként.
Nem hull már imához, aki gyenge.

Mert nincs már idő térdelgetésre,
a templomok türelme lett oda!
Nem haboz a pap: igen-e, mégse.
Sós-vizes a türelem ostora.

A templomok elunták a sok fohászt.
Győzni készül a katedrális,
maréknyi falvak tornyai indulnak.
Vívóké a hold s a napsugár is.

Szakad a jégeső vigasztalanul.
– Inkább az ostromkor kellett volna! –
A Mindenható megvonja vállát:
– Már én sem tehetek róla. –

Tömb köveket izzadnak szent falak.
Debrőn az altemplom kilép a fényre.
Üveges szemű Péterek, Pálok
keresztet vetnek koldus-tenyérbe.

Leballagnak a domboldalakról
a Szentlélek-kápolnák mind egy szálig.
– Telítve vagyunk konzerv-imával,
földideregtünk, és vesz, ki megállít.

Elszállott gyülekezetek után kongatva
árpádtalan vonulnak az Árpád-koriak.
E végső búcsújárás rendülésében
egy-egy mocsárba bújt harang még fölriad,

de már nem lehet többé megállni.
Akkor se, ha vétlen a tornyát veszített.
És besorol szótlan, csikasz hasával
seregnyi sovány, kóbor feszület.

Csak elébb, bő árban hömpölygve tova!
Az ég nem, csak néhány gyertya pislákol,
mikor a becsapott templomok,
corpusok
kivonulnak hívők nélkül a világból.

2003. május