Szegedi közösségszervezők révén, a Kárpát-medence majd minden szegletéből összesereglett busznyi csapattal jártuk közel egy évtizedig ezt a csodálatos közép-európai egységet, mindannyiunk honát, amit reméljük, nem véglegesen szabdaltak darabjaira a huszadik század hatalmi harcai, ordas eszméi. Akkor a legdélebbi magyar település, Székelykeve volt az egyik vajdasági úti cél, a nagybecskereki püspöki székhelyre, az említett települések térségi központjára csak néhány óra jutott. A kilencvenes évek elejét-közepét írtuk, az évtizedekig szétszabdalt magyar és székely kapcsolatokat foltozgattuk, s a paltyán kifejezés – ha el is hangzott – nem maradt meg emlékezetemben. Mint ahogy Románia nemzetiségi térképén is e bolgár népcsoport – a paltyán a katolikus bolgárok népi megnevezése – egyet jelentett a kommunizmus igáját szintén megélt Bulgária többségi ortodox vallású lakóival, a többezres bánáti, római katolikus  bolgárok története elkerülte figyelmemet.
Nem csoda hát, ha az előzetes kutakodás során azonnal „horogra akadt” a téma, elvégre riporttáborba hívtak. Ráadásul olyan embertől lehetett remélni a beavatást, aki paltyán pap, szalézi szerzetes létére – a paltyán népnév egyébként a pálosok térítésére utal – Muzslyán húsz éve bentlakást alapított és működtet a szórványban élő magyar fiatalok számára, hogy nemzeti kultúrájukat, katolikus vallásukat megőrizhessék.

A tanító szerzetes
Kalapis Stojánt – mert róla van szó – viszont már nem volt könnyű „horogra keríteni”. De korántsem azért, mert vendéglátóink nem ismerték volna, hanem mert Stojan atya szinte megállás nélkül szolgálja az Urat és annak népét. Legyen az magyar, horvát, vagy paltyán. Kétnapi telefonálgatás után az erzsébetlaki katolikus temp­lom sekrestyéjében foghattunk először kezet. Nagyboldog­asszony-napi misére készült, és bő egy órával később már Lukácsfalva katolikus hívei hallgathatták igehirdetését, aznap reggel pedig az écskai Keresztelő Szent János-templom hatalmas kupolái alatt mutatta be a szentmiseáldozatot.
Így nem meglepő, hogy amikor a paltyánok történetéről, mai helyzetéről érdeklődtünk, visszakérdezett: az egészet? Mert az hosszú...

Aranybányászokból földönfutók
– Bolgár katolikusok már a nagy szakadás után is léteztek: azok, akik hűségesek maradtak a római pápához – kezdi történeti áttekintését Stoján atya. – Később erős közösség alakult ki Csiprovácban (mai hivatalos nevén Ciprovti, Bulgária észak-nyugati szegletében – szerk. megj.), mert aranybányászattal foglalkoztak, de a bolgár császárok és a török pasák is kihasználták. Jöttek bányászok különböző országokból, voltak horvátok, akik főleg az ezüstkészlethez igyekeztek hozzáférni. Ott maradt fenn egy nagyobb katolikus bolgár közösség, úgy öt-hatezer fős város lehetett, a ferencesek kolostort, iskolát működtettek. 1688-ban, amikor Pikolomini osztrák tábornok lezavarta a törököket Macedóniába, s ott kitört a tífusz, ezért nem tudott tovább menni és végső győzelmet aratni a törökök felett, a katolikus bolgárok menekülni kényszerültek. Constantin Brâncoveanu, az akkori Vlachia fejedelme által írt levél tanúsága szerint akkor jöttek át Olténiába. Itt laktak negyven évig a föld alatt, katakombákat ástak maguknak, mert nem kaptak letelepedési jogot. Brâncoveanu azt írja, hogy 1690-ben sokan a tatárok betörése elől a szászokhoz menekültek, Szebenben, Brassó­ban kaptak is szállást – jó pénzért. Tulajdon­képpen egész Óromániában szétszéledtek, sokan beolvadtak.

A „befogadó” monarchia
Stoján atya tömör történeti áttekintését kiegészítendő belenéztem néhány elérhető forrásba. Ha lehet néhány mondatban össze­foglalni a térség népeinek tizenhetedik századi „vesszőfutását”, akkor így fogalmazhatnánk: a birodalmi (osztrák–török) háborúk ütközőzónájában a ki- és betelepítések, kényszerű elvándorlások kora ez. Mint ahogy a későbbi századok is...
– A paltyánoknak is volt egy nagy püspökük, Nicola Stanislavic. Az ő közbenjárására is – folytatja Stoján atya – Mária Terézia rendeletben engedte meg, hogy a bolgárok letelepedjenek Bánátban, először Óbesenyőn és Vingán, 275 évvel ezelőtt, 1738-ban. (A Nagyboldog­asszony napját megelőző és követő héten, tehát épp ottjártunkkor, a bánáti bolgárok több helyszínen emlékeztek a ne­vezetes évfordulóra. Az erzsébetlaki Tóth Máriától azt is megtudtuk, hogy ilyenkor a paltyánok szimbolikusan bejárják azt az utat, amely régi és új lakóhelyük között húzódik.)
Itt a közösség számbelileg gyorsan növekedett – folytatja a szerzetes –, öt-hat gyermeke volt minden családnak, Óbesenyőn húsz év múlva már nem volt elegendő föld. Akkor elkezdődött a kirajzás, először a mai Romániába, Bolgártelepre (ott most már csak a templom áll, meg három ház), aztán Berestyére (a mai Románia területén Brestea), Dentára, Jása To­micra (magyarul Módos, a mai Vajdaságban). Ide a környékre először Écskára jöttek 1793-ban, a gróffal, Lázár Ágostonnal írtak alá szer­ződést, hogy harminc évig dolgoznak, s akkor kapnak földet, házhelyet. De Ágoston meghalt mielőtt lejárt volna a harminc év, és a fia nem akarta elismerni a szerződést, még két év kellett volna, hogy megkapják a jussukat. Ahogy átjövünk a Bégán, ott volt az első Lu­kácsfalva, jó föld volt ott is, rengeteget dolgoz­tak, mégis egyszobás, nádfedeles kunyhókban laktak, nagy szegénységben éltek. Ennek ellenére azt mondják, hogy 28 évig egyetlen panasz vagy bírósági ügy nem volt. Ekkor in­dultak el sokan Lukácsról és telepedtek le Ivanovára (Sándoregyháza), Székelykevére.

Személyes kötődések
A szalézi szerzetes, aki négy társával együtt a vidék katolikusainak több környező faluban is szolgáló pásztora, s akivel magyarul beszélgetünk, további újrakezdésekről, át- és letelepedésekről beszél. Hiszen a török kivonulása után volt itt lecsapolás, gátépítés, árvíz, Bécs árverésen árulta a hatalmas területeket és az ott lévő falvakat. De személyes vonatkozásokra is kíváncsiak vagyunk (Léphaft Pállal, az Új Magyar Szó szerkesztőjével együtt faggatjuk).
– Honnan származik a Kalapis név?
– Szerepel Zseleznán (szabad fordításban Ércfalva), a Ciprováctól nem messze lévő egykori falu lajstromaiban, amit a törökök elpusztítottak, ma egy tábla jelzi, hogy ott település volt. Görög eredetű név, Kalapisz vizeskorsót jelent. Van családfám, apámnak a dédnagyszüleiig vezethető vissza, anyám családját Kálnákovnak hívták, a magyarok csináltak belőle Kálnokit.
– Milyen iskolába jártál?
– Az első négy évet Erzsébetlakon magyarul tanultam, pedig első osztályban nem tudtam egy szót sem magyarul. Szlovákok között éltem, otthon bolgárul beszéltünk, s mivel a katolikus iskola magyar volt, a szlovák pedig evangélikus, mi, bolgárok magyar iskolába mentünk. Mindez a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején. Ötödiktől mindannyian szerb tagozatra iratkoztunk, magyarok, bolgárok, szlovákok egyaránt, mert csak az volt. És nem volt az osztályban egy szerb gyerek sem. Középiskolába már Szlovéniába mentem, a szaléziekhez. Az állam nem ismerte el azt az egyházi iskolát, így év végén vizsgázni kellett az állami iskolában. Muzs­lyán most négyen vagyunk szalézi papok, Sztanko Tratnyek (szlovén), Janez Jelen (bol­gár), Varga Zoltán (magyar) és én. A teológiát is ott fejeztem be, papszentelés után ide kerültem, mert más nem tudott magyarul.
– S miért éppen magyar kollégiumot alapítottál, vezetsz?
– A szaléziek mindig oktató-nevelő rend voltak, és itt magyar iskolára volt szükség.

Paltyán jövő
– Hogyan maradhatott fenn ez a közösség, és mi lehet a jövője? – kérdeztük végül a rendkívül közvetlen, már első kézfogásunkkor tegeződő szerzetest.
– A szülők mindig, most is, fontosnak tartották, hogy fennmaradjon a bolgár nyelv, a kultúra, a vallás. Senki nem írta le, de benne volt az ember vérében, még akkor is, ha itt sok volt a vegyes házasság, a keveredés. Igaz, ma már ritkán van bolgár mise, mert a misére nemcsak bolgárok jönnek, hanem katolikus szlovákok, horvátok is. Úgyhogy a bolgárok énekelnek bolgárul, az énekkar, a pap misézik horvátul, a magyarok szlovákul meg horvátul hallgatják a liturgiát. Egyik vasárnap magyarul, a másik vasárnap horvátul misézünk.
– Hol él a legszámosabb bolgár közösség?
– Itt, Vajdaságban Sándoregyházán, mintegy háromszázan, Blaton (Erzsébetlak) 180-an, Székelykevén immár kevesen. A többség Romániába szakadt, ott mintegy nyolcezren vagyunk, két újságot is kiadnak, rádióadás van, irodalmi alkotások születnek, három plébánián paltyánul is van igehirdetés.
– Mennyiben különbözik a bulgáriai bolgár nyelvtől a paltyán?
– A mi nyelvünk tájszólás volt abban az időben, és az is maradt, de külön szabványosították. Megértjük egymást, de az utolsó bulgáriai nyelvreform során 1947-ben több orosz szót vettek át ott, a török rovására. A paltyán az ősibb bolgár nyelv. Paltyán azt jelenti, hogy Pálnak a követője. De nem minden katolikus bolgár vallja magát paltyánnak, például a vingaiak.
– Mi a jövője ennek a közösségnek?
– A romániai fiatalok például románul üzengetnek a közösségi oldalakon, én ilyenkor rákérdezek, mit jelent ez, mert románul nem tudok (csak ürügy persze). S akkor megírják bolgárul is. Blaton van kultúregyesületünk, 1997-ben paltyán iskolát nyitottunk Trandafec (Rózsa) néven. Hétvégi iskola, sokáig én tanítottam, fogtam ezeket az újságokat, és olvastattam a gyerekekkel. Ki tudják ejteni a szavakat, mert hallották otthon a beszédet, de nem tudják leírni, nem tudnak jól olvasni. Latin betűs írásunk van, de nem fo­netikus. Aztán fogyunk azért is, mert itt, Szerbiában már a hatvanas évek végén elkezdődött a kivándorlás Svédországba, Németor­szágba, Franciaországba... De vagyunk.

Ahogy mások látják
Rövid vajdasági látogatásunk során erzsébetlaki magyarokat is kérdeztem a paltyánokról. Tóth Mária a templomi asszonykórus tagja, apja és férje magyar, anyja szerb. De olyan szerb – meséli –, hogy mindent megértett, de nem beszélt, csak például Szegeden a piacon. Mert az anyósa kikacagta helytelen magyarságát, s otthon dacból sem szólalt meg magyarul.
Mária  szerint a  bolgárok összetartanak, nyelvüket mindenki érti a faluban, mert hasonlít a szerbhez, szlovákhoz, de a bolgárok az ismeretlen szavakat elmondják más nyelven is. „Mink nagyon megértjük egymást, abban nincs gond, hogy nem tudunk beszélgetni, ha összetalálkozunk: erről jön a magyar asszony, arról a szlovák, amarról a bolgár asszony, a sarkon biztosan megállunk beszélget­ni. De a férfiak is tudják minden nyelven a sör nevét. A gyerekek is az iskolában három nyelven beszélgetnek játék közben: az elsőtől negyedikig van külön szlovák, magyar és szerb osztály, ötödik osztálytól egybe veszik, szerbül folyik a tanítás, a szlovákoknak és a magyaroknak külön nyelvápolási órát tartanak. A bolgároknak csak hét végén van ilyen óra.”