És ha már ott voltak, nem csupán a csokis sátraknál tartottak terepszemlét, hanem a Székely Nemzeti Múzeum kiállításait is végignézték. A filmvetítésnek és a színpadi műsornak is mindig volt közönsége, és kelendő volt a csokikészítő műhelyből kikerült törmelék, a csokiszökőkút és -nyárs, illetve a mintegy 200 kilogrammos csokitömbön kifaragott mesealakokról lehulló forgács. Az is jó ötletnek bizonyult, hogy a kerítésen kívül felállított jurtában lángost és más szokványos vásári harapnivalót kínáltak, a sokféle édesség ellensúlyozására. A csokitorta-vetélkedő elmaradt – ámbár az egyik sátorban több igen látványos cukrászépítményt is kiállítottak –, a házicsoki-versenyre azonban végül nyolc csapat nevezett be. De nem csak a felnőttek alkottak: hátul hosszú asztalokon díszítették a mézeskalácsot a gyermekek, és sok-sok színes csokipapírt is terveztek. Esténként – az Énekelt versek fesztiváljára – a fiatalság vonult ki szórakozni, és akadt felnőtt, aki azt értékelte, hogy az egyik cég a múzeum, az alapító Zathureczky Emília, illetve Kós Károly képével öntött csokiplakettekkel tisztelgett a rendezvénynek helyt adó intézménynek.                  (demeter)