Ha jön az égi áldás, hatalmas pocsolyák tarkítják az új utat, a nemrég elkészült járdát, ember legyen a talpán, aki száraz lábbal megússza kényszerű sétáját.
Hosszú, száraz időszakok után a minapi jelentős eső megmutatta szépülő városunk majd minden rusnya foltját. Esett, esett, és a víz gyűlt – no nem az árkokban, hanem az utakon, járdákon. Város­központi szakaszokon nem lehetett tenyérnyi helyet találni, hová úgy léphetünk, hogy ne süllyedjünk bokáig vízbe, s ha véletlenül a frissen lerakott szegélykőre me­részkedtünk – legmagasabb pont­ként ez látszott a legbiztosabb esélynek –, megkaptuk a hideg zuhanyt a mellettünk elhúzó, szintén jókora pocsolyákkal megküz­dő autóktól. Áztunk alulról, fe­lülről büntetés­ként, hogy ki­merészked­tünk az utcára, s ki­derült, ami száraz napokon egyenesnek tűnt, az bizony girbegurba, kisebb-nagyobb gödrökkel tarkított.
Furcsa, hogy a XXI. század elején, amikor annyi új technológia létezik, Sepsiszentgyörgyön az istennek sem sikerül máshol természetesnek hitt egyenes utat, járdát készíteni. A drága pénzért felújított szakaszok megbuknak az első zápornál. Naivan hihettük, az esőben aszfaltozók ily módon próbálják kiiktatni a későbbi hibákat, gödröket, de lám, mégsem... Ugyanaz a helyzet a tavaly, ta­valyelőtt elkészült utcában, s vélhetően nem lesz jobb az sem, amin most munkálkodnak. Egyetlen reményünk marad: a globális felmelegedés és a ritkuló esők. Úgy tűnik, más nem akar, nem tud se­gíteni ezen az újra és újra ismétlődő hibán.
Így szépül városunk, így ázunk mi.