Az ingázók is koromsötétben ülnek fel a vonatra. A két család másfél éve petróleumlámpával világít, és csodára vár, hátha egyszer ismét kigyúl kis házukban is a villany. Nem tudják használni a hűtőt, a mosógépet, a vasalót, a tévét. Mindkét házban létezik villanyóra, és a vezeték is megvan, de az áramszolgáltatóval nem sikerült megkötni a szerződést. Egy kis jóindulattal már rég orvosolni lehetett volna az ügyet, hiszen hihetetlennek tűnik, hogy a huszonegyedik században villanyáram nélkül éljenek emberek.

Először a 201. házszám alatt lakó Török családhoz kopogtattunk be. A kis házikóban négyen élnek, a családfő, Török Ferenc, a falu csordapásztora, felesége, Rózsa, lányuk és a nyolcvan esztendős apósa. A két, öt- és kilencéves unoka Kovásznán Böjte Csaba otthonában kapott ideiglenes elhelyezést, amíg megoldódik a villanygond. Olyan petróleumszagúak voltak, hogy mindkettejükkel csúfolkodtak az óvodában és az iskolában. Török Rózsa kezdetben bizalmatlan, meg is kérdezi: nem lesz baj abból, ha elmondja a panaszát? A kíséretünkben lévő Boldizsár Béla megyei tanácstag megnyugtatja, nem lesz probléma, és hátha megoldódik a gondjuk. Török Rózsa elmondta: 2006. július 14-én maradtak áram nélkül, amikor átiratot kaptak az új tulajdonostól, melyben az állt, hogy felbontják velük a szerződést. Éveken keresztül a két család a vasútnak fizette ki az elfogyasztott áramot, a szolgáltatóval nekik volt szerződésük, amit felmondtak, új szerződést pedig az új tulajdonos nem kötött. A két család naprakészen fizetett. Azóta számtalanszor jártak a brassói Regiotrans Kft.-nél, a villanyszolgáltatónál, a prefektúrán, a polyáni községházán. Az bántja őket, hogy megtudták, nem minden állomáson vágták le a villanyt, Imecsfalván és Bereckben tovább szolgáltatják azoknak, akik a vasúttól kapták. Sepsiszentgyörgy és Bereck között tudomásuk szerint Bélafalván és Lemhényben szüntették meg az áramszolgáltatást azoknál, akik a vasútállomáson keresztül kapták a villanyt. A prefektusnál is jártak, György Ervin azzal nyugtatta meg őket, hogy a helyi tanácsnak kötelessége volna a hálózat bővítése a kapuig, és ha nekik netalán luxuscikkre van igényük, akkor nyúljanak a zsebükbe, és fizessenek. (Meglepő, hogy megyénk kormánymegbízottja a huszonegyedik század elején luxuscikknek nevezi a villanyszolgáltatást — I. I. megjegyzése). Mi nem Hawaii szigetére akartunk utazni — mondja Török Rózsa —, mi csupán emberi módon, villannyal szeretnénk élni. Már elegünk van a petróleumból! Meg lehet nézni a Mol kútnál, hogy az illatosított petróleum fél litere 1,35 lejbe kerül. A mi keresetünkhöz viszonyítva a petróleum lett a luxuscikk. Vásároltunk egy áramfejlesztőt, de az olyan sokat fogyaszt, hogy lemondtunk a használatáról. A falut összejártuk, amíg lámpacsövet találtunk, mert az is hiánycikk. A másik dolog, hogy egészen a mezőben lakunk, este ki sem merünk lépni a házból a sötétben.

Arra a kérdésünkre, hogy mi lenne a megoldás, a panaszos elmondta: ki kellene kerülni az állomás épületét, a gólyafészeknél egy pózna beállításával meg lehetne oldani az ügyet, és még kellene 320 méter villanyvezeték. Ezt a két családnak kellene kifizetnie, amire nincs lehetőségük. Új szerződést akarnak velük kötni, holott a házban negyven éven át volt villany. Most ezerhatszáz lejt kérnek tőlük azért, hogy a kapuig elvezessék az áramot. A villanytelepen azt javasolták, hogy kérjék a községháza segítségét. Hogy ebből mikor lesz valami!? — nem tudhatják

Időközben a másik érintett, a 203. szám alatti idős lakó, a 68 éves Opra Veronika is bekopog. Ömlik belőle a panasz: — Rengeteget jártunk Brassóba a vasúti igazgatósághoz, úgy tűnik, egyelőre eredmény nélkül. Másfél éve nincs villanyunk. Mindketten betegek vagyunk, a férjem 72 esztendős és epilepsziás. Én szív- és cukorbeteg vagyok. Nálunk is megvan minden vezeték, villanyóránk is van, csak éppen össze kellene kötni a két oszlop között a vezetéket, amit másfél éve levágtak. Honnan vegyünk elé olyan sok pénzt a hatszáz lejes nyugdíjunkból, amikor gyógyszerre sem elég? Felháborított a prefektus magatartása, felállt, és azt mondta: pénzt ki a zsebből, ha urizálni akarnak. A sötétben ki sem merünk menni az udvarra, mert félünk, hogy valaki fejbe üt. A vadállatok is lejönnek egészen a kerítésünkig. Gyertyával és petróleumlámpával világítunk. Este a tyúkokkal egyszerre fekszünk le. Annyit feküdtem, hogy már fáj a hátam a sok fekvéstől. Nagyon nehéz az életünk, két éve csak hazugsággal és ígéretekkel tartanak. Mi is adófizetők vagyunk, és a hetvenkét éves uramtól bakterpénzt is követelnek...

Hogyan látja az ügyet a Bélafalván élő megyei tanácstag? — kérdeztük Boldizsár Bélától, aki többször is próbált a két családon segíteni. Boldizsár elmondta: amikor értesült az esetről azt gondolta, hogy hamar megoldódik, hiszen a huszonegyedik században vagyunk. Nem csak a két családot, hanem az ingázó fiatalokat is érinti az áramhiány, hajnali öt órakor indulnak munkába koromsötétben. A prefektúra és a megyei tanács segítségét is kérte. Mindkét intézmény a helyi önkormányzathoz küldte a panasz orvoslása céljából. Azóta sem történt semmi.

Másnap a kézdiszentkereszti községházán Czintos Miklós jegyzővel beszélgettünk, hiszen nála mindkét család többször is járt, és jól ismeri az ügyet. Elmondta: a Török és az Opra család problémája a mai napig sem oldódott meg. A helyi önkormányzat is közbenjárt, és ígéretet kapott a kézdivásárhelyi áramszolgáltatótól, hogy megpróbálják megoldani a panaszt. Máskülönben, az egyik tanácstag, Boldizsár Géza villanyszerelő is próbált segíteni. A megyei áramszolgáltató munkatársai a helyszínen jártak, felmérték a terepet, és a községházán is közösen próbáltak megoldást találni. A jegyző szerint remény mutatkozik arra, hogy idén kigyúljon a villany mindkét portán. Ennél többet nem tudott mondani.

A fenti esethez kommentárt fűzni fölösleges, a tények maguktól beszélnek két olyan családról, mely önhibáján kívül maradt sötétben.