Nem singben mérik az embert, és a székelyt sem kilométerben, azért – meglett az ötven kilométeres élőlánc. Minden akadályoztatás ellenére – Kökösön végül átszáguldott üresen az a vonat, melynek a csíkországiakat kellett volna a menetelésre szállítania, még fütyült is a menetoszlop mellett elhaladva – a székelyek ezúttal is bebizonyították, sorskérdésekben össze tudnak fogni, az igazán fontos dolgokban nem a pártszimbólumok, hanem a nap és a hold határozza meg döntésüket. És mi sem lehet fontosabb, mint e nép holnapja – ezt hangoztatták a kökösi ökumenikus istentiszteleten, és erről beszélt az a több ezer ember is, aki a falu központjától Uzon határáig elzarándokolt.
Székely zászlók tömkelegével, jelszavas és helységneves táblákkal – Csíkszék több települése mellett például Debrecen, Miskolc, Hajdúböszörmény, Bicske neve is olvasható volt ezeken –, igen sokan népviseletbe öltözve gyülekeztek már jóval a meghirdetett kezdési időpont előtt Kökös központjában, a falu területén minden talpalatnyi helyet parkolónak használva. Hiszen vonat híján Hargita megyéből sokan autóval érkeztek, és a mozdony „elromlásának” híre utáni, minden távközlési csatornán közzétett felhívás nyomán a sepsiszentgyörgyiek is ide sereglettek. Hogy hányan is gyülekeztek a falu főterén, azt csak később, a menetoszlop elindulását követően lehetett megbecsülni.
Házigazdaként Sánta Gyula polgármester köszöntötte az összegyűlteket, örömmel állapítva meg: még mindig hiszünk az összefogás erejében. Kovács Levente református lelkipásztor a „csak légy bátor és igen erős” ige köré építette mondandóját, kijelentve: minden nép életében eljön az idő, amikor valamit tennie kell, és ez a pillanat nekünk ma jött el. Nem vagyunk egyedül, velünk az Isten, aki azt mondja: merjél tenni valamit önmagadért, családodért, gyermekeidért. Mára feladatunkat kijelölték a szervezők, de holnap is tenni kell valamit, figyelmeztetett a tiszteletes, arra kérve a résztvevőket, merjék megfogni egymás kezét, annak tudatában kialakítva a hosszú sort, hogy a mellettünk levő éppolyan gondolatokkal él, mint magunk. Törvények között élünk, az állami törvényekre is oda kell figyelnünk, az erkölcsiekre és az isteniekre is – és mi az Úr törvényének nevében alakítjuk ki az élőláncot, nem mások ellen, hanem magunkért – zárta beszédét a tiszteletes.
Biró Attila unitárius lelkipásztor a kétkedőknek adott jézusi felelettel indította beszédét: „én vagyok az út, az igazság, az élet”. Azokban, akik e napon útra keltek, mindannyiukban ott a kiolthatatlan vágy otthont teremteni, ahol lelkes, szabad embereknek érezhetik magukat, ahonnan a feje tetejére állított világ is szépnek, jónak tűnik fel. És hogy milyen ez az út? Az Istennel való járás zarándokútja, mert aki hittel jár, a zarándokok útját járja – fogalmazta meg. Ma egyazon utat választották mindazok, akik Kökösben gyülekeztek, mert él bennük a vágy a biztonságos otthon megteremtésére. Az otthonéra, mely jelenti mindazt, ami körülvesz bennünket, de legfőképpen az anyanyelvet. Az otthonhoz vezető úton a hit legyen útitársunk mindenkor – zárta beszédét a tiszteletes.
Ferencz Imre római katolikus plébános szintén az otthon motívumára építette beszédét: minden székely szülőföldjét bal kezében, szívéhez közelebb hordja, tenyerét kinyitva körbe a Kárpátokat látja, összehajtva viszont fészekké válik, melyet oltalmazni kell – mondta. Sorsdöntő csaták előtt egykor a vezér kikérte népe véleményét, aszerint cselekedve. És a magyarság történetében e határozatok helyesnek bizonyultak: Árpád király és a hét vezér döntése, hogy együtt maradjanak, ne elvesszenek a nagy szláv tengerben, új haza kereséséhez vezetett, ahol független nemzetként élhet a magyar – szálkaként mások szemében. Géza és fia, első szent királyunk döntése megőrizte a nemzet szabadságát, függetlenségét, később az agyagfalvi gyűléseken szintúgy a székelység jövőjét meghatározó döntések születtek – sorjázta a történelmi példákat Ferencz Imre, és imájában hangsúlyozta: ezúttal sem a gyűlölködés jegyében jöttünk össze, hanem mert szeretjük ezt a földet, a szülőföldünket.
A lelkészek áldása és a közös ima után sorakozott fel a végeérhetetlennek tűnő menetoszlop a kétszázötven méteres székely zászlót vivők után, a Gábor Áron hősi halálát jelző emlékmű után, a kökösi hídnál rátérve a 11-es országútra. Útközben énekekkel erősítve egymást – leggyakrabban a Gábor Áron rézágyúja és a székely himnusz csendült fel –, időnként Autonómiát! felkiáltásokkal haladtak hosszú sorban. Jó becsüsök szerint legalább tízezer embernek kellett ott lennie, bár a hivatalosságok – ezúttal is az elhallgatás, a lekicsinylés eszközét alkalmazva – megyeszerte a menetelésen tizenötezer ember részvételéről számoltak be. A rendőrök a lehetőségekhez képest megfelelő módon irányították a forgalmat, az országúton közlekedő autósok többsége is normálisan viszonyult a menethez, ha várakozniuk kellett, nem türelmetlenkedtek – bár valószínűleg sokan nem értették, mi is történik. Persze, előfordult fővárosi rendszámú autóbuszból a zarándákoknak középső ujját felmutató női személy is, a menetben levők erre nem reagáltak, az útra induló Áronka kamionjának hosszú kürtölését viszont megéljenezték. Egy óra tíz perc körül ért a menet vége a kökösi hídhoz, és ekkor érkezett a jelentés is elölről: a zászlóvivők összeértek az uzoniakkal.
