A négy Béla titka
Bukarestben más vonatra ültettek át, és virradatkor arra lettem figyelmes: annyi az égen a varjú, hogy én még annyit nem láttam. Kérdeztem, hova visznek. Nem tudom, miért volt akkora titok, de nem közölték. Az én korosztályomból senki nem maradt Erdélyben. Na, akkor kiderült, Craiován vagyunk, és onnan egy másik vonattal Pleniţára visznek. „Regiment mecanizat” – ez volt a neve, a kaszárnyába végül katonai szállítóautókkal érkeztünk meg. A regiment azt jelenti, hogy ott mindenféle alakulat volt, nemcsak tankos, gyalogos, légvédelmis és motorcsónakos, hanem egyéb is. Több mint háromezren voltunk összesen, hatalmas laktanya. Engem gyalogosnak osztottak be, már a hálót is elfoglaltuk, amikor bejött egy tiszt, és megkérdezte, ki magyar közülünk. Gyorsan jelentkeztem: én az vagyok, mégpedig Kovászna megyéből, de miért kérdi? Kérdi, hány osztályt végeztem. Mondom: érettségi. Na vedd a csomagod, te velem jössz! Örvendtem, gondoltam, rendes ember: egyből kiemel magyarként, biztosan valami jó szándéka van velem. Akadt még magyar, egy ozsdolai, gyere te is. Mikor bevisz az irodájába, hát ott még volt egy Béla Szatmárról és még egy negyedik magyar, az is Béla. Négyen voltunk Bélák. Furcsálltam azért egy kicsit, de azzal nyugtattam magam, ez biztos szereti a magyarokat. S valóban, nem hiába válogatott ki minket. Kiderült róla, van a faluban egy gazdasága, s minket azért kedvel annyira. Meg is mondta, ezentúl rendszeresen ki kell mennünk majd segíteni neki. Milyen rangú és nemzetiségű volt? Román, persze, és két csillagot viselt. Munkásnak kellettünk hát. A kiképzésben éppúgy részt vettünk, mint a többiek, de mihelyt véget ért a gyakorlatozás, azonnal kért ki, vitt a faluba, és neki dolgoztunk. Nekem megfelelt, megismertem a falut is. Milyen volt? Hát nagyon elütött a székely falutól, az biztos. Az építőanyag is más, a házak főként paticsfalúak. A disznópajta a tehénpajtával, az pedig a házzal összeépítve. Ceauşescu onnan nem messze született. A kert (kerítés) lécecskékből, fűzfaágacskákból összeróva. Nekem koszfészeknek tűnt, ahhoz képest, amihez mi itthon szokva voltunk. Gyakran volt lehetőségem kijárni az első két hónap és az eskütétel után, elég gyakran kivittek. A tiszt szüleinek a gazdasága volt. Disznókat tartottak, juhokat, és velünk a kertben ásattak, a fákat nyesették vagy összeszedették a  mocskot az udvaron. Sepertettek, ganét hányattak, októberben pedig elvittek törökbúzát szedni. Tetszett neki, ahogy dolgoztunk. Hogyan intézte el? Nem tudom, de dél­után ki tudott vinni minket. A főnökei nyilván elnézték. Elmondok még egy esetet. Egyik parancsnok szintén hordta ki magához a katonákat, azok pedig összejöttek a fele­ségével. Kivitte a katonákat a mezőbe, ott elkezdett cirkuszolni, a katonák megütötték, és felgyújtották a kocsival együtt. Ez volt a szájról szájra terjedő  hír, amikor megérkeztünk. Szóval, sok minden meg volt engedve. Aki gazember volt, a tankokból lopta a motorinát, s borért adta el. Annyi bort hozott be, hogy rengeteget. Egyesek leszerelték az autóról, amit le lehetett szerelni, vitték ki, adták el. Nagy területen feküdt a kaszárnya, városon kívül, az erdő szélén, a kerítésen ki lehetett járni. Ott olyan könnyen lehetett közlekedni, hogy nagyon. Én nem sokszor lógtam ki, egy alkalomra emlékszem, mie­lőtt elvittek volna Craiovára, esküvő volt éppen. Napközben ott jártam el, tudtam, esküvő lesz. Kíváncsi voltam, és kilógtunk. Sátor­ban tartották a lakodalmat, az udvaron. Meg­kínáltak elég szépen, de olyan hurkákat adtak, aminek szaga volt, a halat is másképp sütik, nem tudtam megenni. Cujkát adtak, egyszer főzöttet, nagyon gyenge volt. De a boruk nagyon jó. Mikor kimentem, örökké megkóstolgattam. Nem sokat, de ittunk.
Na, de az eskütételre sajnos csak a nagy­bátyám tudott eljönni Aradról, másoknak a szülei is ott voltak, rám, ugye, a szüleim még nehezteltek a kántoriskolai kudarc miatt. Igaz, édesanyám később csak meglátogatott.

Kápláruralom
De azt mondom, a katonaság elég jól indult. Persze, azért előfordult, hogy bün­tetésből az újságot a kinyújtott karunkra tették, és addig végeztettek guggolást velünk, hogy az két-háromszázra is felment. Miért büntettek? Mi négyen nem  nagyon féltünk senkitől. A négy Béla. Nem is mertek velünk sokat kukoricázni. A bicskáinkat rögtön elvették, ennek ellenére mi biza többször összecsaptunk. Nem a velünk egyidősekkel, nem az újoncokkal, hanem a nagyobbakkal, a második ciklusbeliekkel. Annyira szöktettek, hogy azt nem lehetett kibírni. A káplárokról (tizedesek) beszélek. Sikerült is elérnem, hogy kétszer is fogdába zártak, mert „cirkuszoltam”. Erre első dolgom volt, amikor a puskát a kezembe adták, hogy felálltam, és azt mondtam, ha golyó volna benne, én azt mind kilőném. A káplárok? Mind románok és moldvaiak voltak, s annyi­ra vadak, hogy se anyjukat, se apjukat nem ismerték. Rengeteget követeltek, rengeteget szöktettek. Úgy éreztem, nem meg­engedhető az a viselkedés. Például meg­parancsolták, tegyük fel a maszkot (gáz­álarc), úgy kellett futni öt kilométert. Vagy belefektettek a sárba, s addig kellett kúszni, amíg a hátunkon is összecsapott a sár. Hát hogy tűrd el az ilyen megalázó bánásmó­dot, mikor megtehette volna, hogy ne a sárba fektessen, hanem arrább, hogy utána a ruhát ne kelljen mosni, takarítani és kefélni.  Valósággal nyalatták a bakancsokat velünk. Vagy ahogy a hálókat pucoltatták, aztán a vécéket, vagy ahogy éjjel a kettes plantonba (őrállás éjféltől hajnalig) osztottak be, amelyik a legnehezebb volt. Normális káplár? Nekem az indulás alatt egy normális káplárom sem volt. A másik különbség iskolázottságbeli volt. Megkérdeztük, a térképen mutassák meg, honnan származnak. Nem tudták a térképen beazonosítani azt a vidéket, ahonnan jöttek. Mutattam, hogy Brassó közelében lakom. Azt felelte, az nem lehet, mert ott az ország közepe, a szíve, az csak Bukarest lehet. Én ezen nem csodálkoztam, mert tudtam, sok volt a sötét generációhoz tartozó abban az időben, ugye még ma is sok az analfabéta.

Új tudás, szakértelem és egyebek
A sok szöktetésre azzal reagáltam – elismerem, veszélyes meggondolatlanság –, hogy puskát fogtam rájuk, s kijelentettem, ha tovább szöktetnek, meglövöm őket, ahogy golyóhoz jutok. A dolognak szeren­csére nem lett nagyobb következménye, hanem azt mondták, itt többet nem marad­hatok. Inkább lemondtak rólam, mintsem hogy bíróság eleibe állítsanak.
Elküldtek engem Craiovára a motor­csónakos iskolába, mert ott nem kellett fegy­vert fogni. Úgy gondolták, ott majd cipeltetik velem a nehéz motorokat. Craiován egyből mindenki megszeretett. Mert olyat nem mondhattak, hogy én ott rögtön ne szóljak hozzá, vagy azonnal ne teljesítsem. Az nekem nagyon feküdt, mert mikor fel­ülsz a csónakba, s csapod, az élvezet. Igaz, nehéz motorokat kellett cipelni, a csónakot is az autóról le a folyóhoz. De annyira élveztem az ottlétet!
Sokszor fel kellett Craiova között is vonuljunk – vittek  ki gyakorlatozni át a városon – és énekeltettek. S akkor kiszúrt egy leányka engem, s kezdett jönni a sor mellett, de többször. Mondom a parancsnoknak, én kéne találkozzak vele, engedje meg, hogy kimenjek. Román leányka volt, és nagyon-nagyon szép. Nem tudom, miért tetszettem neki, de szerettem volna talál­kozni vele. Sohasem sikerült olyan ki­me­nőt kapni, hogy vele lehessek. Kijött a  kerthez, s ott a vaskerten keresztül jókat beszélgettünk. Hogyan? Én románul olyan jól nem tudtam, de ő élvezte, hogy tö­rögetem. Ugye, a négy gyulafehérvári év alatt kemény romántanárnőnk volt. Olyan komolyan vette a tantárgyát, hogy nem lehetett nem tanulni. Én nagyjából tudogattam. Azzal a lánnyal egy fél évig találkozgattunk, s akkor, talán nyár elején, megtörtént a Zsil völgyében a nagy baj. Egy pártvezetőt a bányászok bezártak a bányába. Minket átvezényeltek Zsil völgyébe.

A bányavidék 1977-ben
Itt adjuk át a szót egy szovátai származású magyar bányásznak, aki utóbb írásba fog­lalta a sztrájkkal kapcsolatos élményeit. A sztrájk augusztus elsején robbant ki. Hosszú István így emlékezik az esemény kritikus mozzanatára: „A hétfői nap nagy része azzal telt el, hogy a vezetőség a teljes tömeg részvételével összeállította és 14 pontba foglalta a bányászok követeléseit. A három vezető, Constantin Dobre bányász, Jurica mérnök és egy nő, az ifjúsági szervezet egyik aktivistája felváltva olvasták fel a pontokat a mikrofonba, hogy aztán bárki hozzászólhasson – nagyon hosszú időbe telt, amíg a végleges szöveg kialakult. A legelső követelés a föld alatti munkások munkaidejének újbóli lecsökkentése volt 8 óráról 6 órára. Második pont volt az 50 éves nyugdíjkorhatár visszaállítása. Harmadik pont: a rokkant bányászok nyugdíjpót­lékának visszaállítása. A negyedik pont követelte, hogy a sajtó, a rádió és a televízió részletesen és tárgyilagosan számoljon be a bányászok sztrájkmozgalmáról. Az ötödik pont a korrupció visszaszorítását követelte az egészségügyi ellátás terén. A sorrendre ma már nem emlékszem hibátlanul, de néhány tételt még fel tudok idézni: kö­veteltük a bányavidék élelmiszer-ellátásá­nak javítását, hogy teremtsenek mun­ka­lehetőséget a bányászok családtagjainak, a nőknek és az iskolákból kikerülő gyermekeknek, építsenek egy új kórházat, mert a régit a felduzzadt népesség kinőtte már, különösen, ha a nagyon magas baleseti statisztikát is tekintjük. Ha emlékezetem nem csal, még a hétfői napon kíséretével a helyszínre érkezett Ilie Verdeţ. Verdeţ a Központi Bizottság titkára volt, és az Ál­lamtanács elnöke, egyébként valamilyen rokona is Ceauşescunak. És ráadásul ő volt az, akit a Központi Bizottság külön megbízott a Zsil-völgyi bányavidék ügyeinek általános referenciájával – egyszóval a mi teljhatalmú gazdánk. A későbbi években veszített a hatalmából, kegyvesztett lett, miniszterré bukott, nemrégiben még onnan is leváltották – akkoriban viszont még mérhetetlenül nagy úr volt. Elkísérte az akkori bányaügyi miniszter, Constantin Ba­balu, és már Lupényban csatlakozott hoz­zá a helyi pártbizottság titkára, Clement Negruţ, valamint a lupényi polgármester, Gina. Megérkezett Verdeţ, és nagy dérrel-dúrral kijött a bányaüzembe, hogy most majd ő rendet teremt – mire a sztrájkoló bányászok a másik három úrral együtt letartóztatták. Annak rendje és módja szerint letartóztatták mind a négyet! A Securitate orra előtt – a szekusok ott álltak tétlenül, erőtlenül, tehetetlenül!” (Hosszú István: Minden követelésetek teljesítve lesz)
(folytatjuk)