Az erdélyi magyarság nem ok és nem remény nélkül keresi bennük a hasonló létélményeket megélt társat, önépítkezésükben nem véletlenül talál követendő modelleket.
Ezért is forgatható haszonnal Christoph Pan dél-tiroli professzor és Beate Sibylle Pfeil 2003-as kézikönyve a kontinens kisebbségi népcsoportjairól. E számba­vételből Európáról egészen különös kép bontakozik ki, valóságos kulturális mozaik gyanánt tünteti azt fel. Tegyük hozzá, hogy a nagy múltú kontinensen szép számmal akadnak példásan demokratikus módon kezelt népcsoportok, valóban van, mire pél­daként hivatkozni, ha a demokratizmus továbbfejlesztésének kérdésére összpontosítunk. A kötet összeállításának idején – tíz évvel ezelőtt tehát – a földrajzi Európa 46 államában 87 külön művelődéssel ren­delkező népet-nemzetiséget vesznek számba, ezek akkor kilencven élő nyelvet beszél­tek. Jegyezzük meg, azóta két újabb állam született Jugoszlávia szétesésének foko­zódása nyomán. Az összesítés szerint a 46 államból 36-ban létezett nagyobb létszámú kisebbség is a többségiek mellett, közülük huszonhatban legalább öt. A kimutatás kitér arra is, ezek közül hány kisebbséget ismernek el valamilyen fokig hivatalosan. Nos, a számlálás 337-et talált, ezek összlélekszáma elérte a százmilliót. Legtarkábbak nemzetiségek dolgában, a konglo­merá­tumszerű Orosz Föderáción kívül Ukrajna és Románia, hazánk mindjárt a harmadik, megelőzve Lengyelországot, Horvátor­szágot és Törökországot.
Eme előkelő helyezéshez képest viszont nyugodtan kijelenthetjük, Románia messze nem szentel megfelelő figyelmet a kérdés – a nemzeti kisebbség saját kultúrájához való ragaszkodása –  demokratikus kezelésének. Az is nyilvánvaló, szövetségkötés dolgában Európa sok lehetőséget kínál az erdélyi ma­gyarságnak, miként az is, hogy képviselőinknek kelet-európai vonatkozásban amolyan úttörő szerepet is vállalniuk kell. Ezért is tekinthe­tünk nagy várakozással a napokban beígért új autonómiatervezet elé.