Mindennek, csak szokványosnak nem nevezhető a Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Béla nyugalmazott ezredes életpályája. Még rendhagyóbb, ahogy nyolcvanadik születésnapját a Mentor Kiadó által a napokban megjelentetett, Magyar tiszt a román hadseregben című emlékiratával megünnepelte hozzátartozói és unokái nem kis örömére.
A nagyon jó tollú szerző mesélő kedve engem évekkel korábban is, amikor riporterként megismertem, elbűvölt, s most, könyvét olvasva, csak örvendeni tudok annak, hogy az emlékezés korába érve volt kitartása elvégezni a számadás munkáját. A szerző ugyanis több tekintetben kiemelkedőt alkotott. Miközben a kötet olvasmányként is megállja helyét, s átlagon felüli íráskészségnek és erkölcsi tartásnak adja bizonyítékát, alkalmanként, követve egy cseppet sem hétköznapi szakmai életút meandereit, mélyen bevilágít egy fontos intézmény belső életébe és annak társadalmi környezetébe, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek román társadalma működésébe.
Még azt megelőzően nagyon élvezetes a háromszéki Sepsikőröspatakon eltöltött gyermekkor története, a hagyományos székely világ alkonyának saját élményeken átszűrt szemléletes, jó humorú leírása. A jófejű kisfiú, aki 1940-ben lett első osztályos, a Székely Mikóban cseperedett kiskamasszá, majd bekerülve az iparosítás örvényébe, a brassói Fémipari Műszaki Középiskolában érettségizett. Itt érdemes egy idézet erejéig a kor később egyre fokozódó és sokasodó abszurd válogatási kritériumaira kitérni. Az erőszakos kollektivizálás idején a szülőket gyerekeik érvényesülési lehetőségeinek manipulálásával zsarolta a diktatúra. Hogy fiát ne csapják ki a líceumból, „édesapám megfogta édesanyám kezét, elmentek és megírták a belépési nyilatkozatot »önkéntes« alapon. Annyira mégis szerencséjük volt, hogy bár mindent elvettek, a 3,1 hektár földterületből (!) és 1,7 hektár erdőrészből csak 0,58 hektár szántóterületet írtak be, különben bekerültek volna a veszélyes kategóriába”, és ennek a fiúk iskoláztatása látta volna kárát.
Innen vált új és nagyon érdekfeszítő vágányra a narrátor sorsa, amikor a kor „internacionalista” kurzusának megfelelően magyarként távolról sem egyedül román tiszti iskolába kerül, majd ott átlagon felüli oktatói, pedagógusi pályát fut be, s közben a ranglétrán is előrehalad egy egyre elfogultabb, mostohább nacionálkommunista légkörben. Erről szóló, nagy tisztánlátással, minden részrehajlás és szószátyárkodás nélkül megírt vallomásával egy azóta méltán megbukott rendszer koronatanújává emelkedik a humánum, az örök felperes fellebbezésének perében.
