KönyvespolcBogdán László magyarestül megírt román világa

2013. november 2., szombat, Kultúra

A magyarestül szót nem én találtam ki. Isztambulban egy parkolóban hallottam úgy tizenöt évvel ezelőtt, míg autóbuszra vártam egy néptelen végállomáson.

Megjelent egy magas, sovány férfi. Gyosan váltottunk angol-francia-németről (kukkot sem!) a tört románra, amivel nagyon jól értekeztünk. Romániában letelepedett török – állítólag kujumdzsi, ékszerész – volt, aki jobban megtanult magyarestül, mint rumunyestül. Végre megjött az autóbusz is, ami Ka­dikiojba vitt, pár nap után el is felejtettem már azt az utazást, de a magyarestül szó megmaradt. S most visszatér. Egy regény, amelyet George Volceanov barátom fordított magyar nyelvről. Akiről nem tudom, hogy beszél-e kilenc nyelven és oroszul folyékonyan, miként Mihai Beniuc, de angolul egészen biztosan jól tud. Most pedig Bogdán László regényét ajánlja fel román ruhában. Olvasol? Igen. Olvas-tam.
Meglepetés.
Kiváló könyv. Próza. A nagyon jó próza nagyon értékes dologgá vált egy olyan világban, ahol mindenki az interneten futtatja az eszmét, vagy önkívületben fecseg a tévéképernyőkön. A fércmentes regény pedig érték.
Miről is van szó?
1978 júniusában pirkad meg annak a világnak a hajnala, amelyet igen bájosan, finom iróniával és az elbeszélő mesterség teljes birtokában egy olyan mesélő ír le, aki pontosan tudja, miről van szó. Hogy miért? Mert végigélte – intus at in cutae – annak a kis történelemnek az eseményeit, amelyet átvilágít, meg annak a nagy történelemnek a történéseit, amelyet kibírt. A prózaíró Bogdán László és kortársai, magyarok és románok, székelyek, zsidók, örmények és szászok meg ki mindenki, akinek a sokszínű és soknemzetiségű Erdély a lakhelye, és sok fejtörést okoz bukaresti meg budapesti politikusoknak. Egyébként meg, egy életünk, egy halálunk, majd meglátjuk. Már látszik is. A hétköznapi lét történéseinek kiváló összeillesztése egybehangzik annak a világnak a nyomorúságával, melyre az 50–70-es évek ideológiája nyomta rá bélyegét. Rendkívül árnyaltan érzékelhető, milyen is lehetett az élet Romániában azokban a nem túl vidám években, amikor úgy haltak az emberek, hogy senki sem tudott róla, amikor a szenvedők szájukhoz tartott zsebkendővel tűrtek. Mindezt a narráció nem feltétlenül érzelmi indíttatású eszközeivel. A szenvedés újjáélesztésének sodrában vagyunk. A kommunizmus pere, miként azt Romániában lerendezték, fiaskónak bizonyult. Az irodalom egészen biztosan helyükre teszi a hangsúlyokat, és felmutatja majd a szükséges részleteket. A 60-as évek cseh és lengyel filmiskolájához sorolhatnám ezt a regényt, az akkori ottani nagy művészethez, mely nemcsak a leplezés, hanem a hangsúlyok korrekt elhelyezése tekintetében is az volt. Szó, mi szó, erről is volna, mit meghányni-vetni. „Szenvedtek a kommunizmus alatt?” – szállhatna a kérdés Bogdán László hősei, a regény ezen gombolyagjának epikai produktumai felé. „Hát, mi csak éltünk, nem volt időnk és érkezésünk azon töprengeni, hogy szenvedünk-e vagy örvendünk... így vagy úgy, az élet eltelt...” – jöhetne a válasz. Szükséges regény Romániáról, persze, a vidékről, de annak minden emberi vo­násával, mint egy mívesen összegyűjtött bogárkollekcióban. Figyelemre méltó port­rék, férfiak és nők, akkor és ma többé-ke­vésbé elítélendő cselekedetek határozzák meg az élő és friss elevenséget – „Besúgó voltam, Feri bácsi...”, „Ne törődj vele, ma már senkit sem érdekel ez...”, mondaná Feri bácsi helyett egy olyan szereplő, mint Kovácsné – hitelesen, ez valóság, nem ámítás, túlmutat a híg etikai koordinátákon. A jó és a rossz nem pontosan meghatározott dolog, a szép és az ocsmány mindegyre változtatja nehézkedési pontjait. Bogdán László nem ítélkezni akar, ő csak mesél. Ezt tette Flaubert is, ezt tette Balzac is, ezt teszi Eszterházy Péter is. S még valamit meg kellene jegyezni. Mégpedig azt, hogy egy látszólag egzotikus világ közepébe merülünk, távol a román való világtól – melyiktől? –, mely azonban sok empátiával mutatkozik meg előttünk. A provincia provincia marad, a kisebbségeknek – ahányan vannak és amilyenek – Bukarest odvas zúgásától távol megvan a maguk különös léte. A maguk sajátosságaival, azzal, ami egymáshoz köti őket. Mindazzal, ami hozzánk, többiekhez, többé-kevésbé románokhoz köti. Mind­annyiunkhoz. Szeretném hinni, hogy ez a rendkívül jól kidolgozott regény a rész­letekig menő gondossággal megalkotott mondataival nem csak az erdélyi régiók olvasóinak figyelmét vonná magára, hanem a másokét is. A miénkét.
Akarjuk, nem akarjuk, itt vagyunk, együtt. Igaz, nem ismerjük egymást. Nem kell szeretnünk egymást. De egy jó könyv felér száz szimpóziummal a népek közötti barátságról és az emberek közötti szeretetről. A Címeremben két hattyú nagyon jó könyv. Bogdán László pedig rászolgált minden gratulációnkra. Olvasói impresszióim nem mások baráti vállveregetésnél. Mint prózaírók egymás közt. A vállveregető pedig nem más, mint egy tapasztalt román olvasó, még akkor is, ha úgy hívják:
BEDROS HORASANGIAN
(Fordította: Forró Eszter)

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Ön szerint a Sepsi OSK bejut a felsőházi rájátszásba?







eredmények
szavazatok száma 543
szavazógép
2013-11-02: Kultúra - B. Kovács András:

Egy magyar ezredes könyve

Mindennek, csak szokványosnak nem nevezhető a Sepsiszentgyör­gyön élő Bedő Béla nyugalmazott ezredes életpályája. Még rendhagyóbb, ahogy nyolcvanadik születésnapját a Mentor Kiadó által a napokban megjelentetett, Magyar tiszt a román hadseregben című emlékiratával megünnepelte hozzátartozói és unokái nem kis örömére.
2013-11-02: Kiscimbora - :

Kányádi Sándor: Novemberi verselő

Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régtől nem kelepel
kéményen a gólya.