Különben jól ismert márkanévről van szó, a szlovákiai, Pozsonyhoz közeli kisvárosban korszerű televíziókat, képernyőket gyártanak, s folyamatosan bővítik a termelést. Hargita és Maros megyéből is mentek oda, mintegy háromszázötvenen, de vannak Nagyvárad környékéről is. A jelentkezők között olyanok is akadtak, akik csak belekóstoltak az ottani életbe, a többség azonban ott maradt. A napokban Sepsiszentgyörgyön is tartottak gyárismertetőt, ahol félszáznál többen jelezték: dolgoznának a galántai gyárban. Így kezdődik a vendégmunkás életforma, előbb újságban, interneten, kapcsolatokon keresik a megfelelő külföldi állást, s amint megvan, csomagolnak és indulnak.

A lehetőség

Szokványos munkaerő-toborzási kép: miközben a hordozható számítógép képernyőjén megállás nélkül pörögnek a képek a galántai gyárról s a hozzá tartozó, korszerűnek mutatott munkásszállásról, sorra nyitnak be az ajtón a távolba kívánkozó emberek. Jobbára férfiak, középkorúak, fiatalabbak többnyire, de vannak húsz év körüliek és hatvan fölöttiek egyaránt. Csendben bejönnek, leülnek, hallgatják a felvidéki álláslehetőséget rutinosan ismertető munkaközvetítőt. Egyszerű, az itteninél jobb megélhetést kereső, nem túlságosan derűsnek látszó, ám többnyire elszántnak mutatkozó emberek, akik bármikor készek kézbe venni a vándorbotot. Mondják is sokan, nem ők, hanem csak úgy általában, hogy ez talán így van jól, ennek a huszonegyedik században így kell lennie. Merthogy a mobilitás világában élnénk, s Nyugaton, az életminőségében annyira irigyelt Nyugaton a legtermészetesebb dolog örökmozgónak lenni, egyszer itt, egyszer ott élni, dolgozni. Vándorolni.

A mostani felvidéki munkával egyelőre nem lehet annyit keresni, mint mondjuk, Olaszországban, de az a többé vagy kevésbé szakképzett munkás, akinek elege van az itteni próbálkozásokból, ráadásul lakozik benne némi kalandvágy, kísérletezhet. Mert, miként a kézdivásárhelyi állásajánló szavaiból is kitűnik, nem túl nehéz, szalagmunkáról van szó, egy háromnapos tanfolyam alatt megtanulható. Csupán ennyi. S a többi már megy magától, hiszen ,,nem nagy dolog" összeszerelni egy LCD (folyadékkristályos képernyős) televíziót, ,,csak oda kell figyelni", mert mindössze tizennégy alkatrészből áll. Megtörténik, hogy valakinek csak annyit kell tennie: két kábelt összedug, vagy csavart befúr. A gyártónak pedig folyamatosan új munkaerőre van szüksége, hiszen közeleg a labdarúgó-világbajnokság, s ebben az időszakban várhatóan nagyot ugrik az új tévékészülékek iránti kereslet. Máris mintegy ötezren dolgoznak a szlovákiai üzemben, közülük százan háromszékiek, de még mindig nagyon kelendő a munkáskéz. Egyébként a galántai — ahol egyébként a 16 500 fős lakosság 60,4 százaléka szlovák, 36,8 százaléka magyar — elektronikai óriásberuházás avatószalagját 2006 augusztusában vágták el, s azóta egész Közép-Európába innen indulnak a korszerű tévéket, monitorokat szállító kamionok, naponta akár 100—120 is. A térséget a gazdasági fellendülés példájaként emlegetik, a városban több új, nemzetközi áruházlánc is megjelent, a munkanélküliek aránya pedig 18 százalékról négyre csökkent. És itt még nem említettük a százával, ezrével érkező vendégmunkásokat, akiknek ismerniük kell a magyar nyelvet, mivel — a külföldiek szlovák nyelvismerete híján — ez az egyedüli lehetőség ahhoz, hogy a felek szót értsenek. ,,Aki pedig nem tud kommunikálni, az el van veszve" — hangzik el a nyilvánvaló megállapítás.

A Galántára költözők törvényes keretek között dolgoznak, s bár eleinte csak három hónapos szerződést kötnek velük, ígéretek szerint a munkaadó hosszú távú foglalkoztatásban érdekelt. 18―53 év közötti alkalmazottakat toboroznak, akiket jól felszerelt, a videobejátszások alapján korszerűnek mutatkozó munkásszállóban helyeznek el, férfiakat és nőket külön-külön. ,,De megoldható" ― jegyzi meg csendesen a munkaközvetítő, há­zaspárok vagy családtagok persze egy szobába kerülnek.

S ha valaki összejön ott valakivel? ― kérdi egy fantáziájával igen előre rohanó férfi. A többséget azonban nem kifejezetten az erre a kérdésre adható válasz foglalkoztatja, hanem az, hogy mennyi pénzt lehet keresni. Az év első két hónapjában kevesebbet, mondják, de márciustól több lesz a munka, s ez nagyobb keresettel kecsegtet. Nyolcórás munkaidővel számolnak (az esetleges túlórát külön fizetik), az órabér 50 szlovák korona (ez a kifizetett, adómentes érték), így egy hónapra, 22 munkanappal szorozva összesen 176 óra jön ki, azaz 8800 korona. Ez kereken 880 lejnek felel meg, de ezenkívül havonta jár még ,,prémium, teljesítmény után hálapénz és jelenléti hűségpénz", így januárra és februárra 13 160 korona jön ki, vagyis 1316 lej. (Ezt hozzávetőleg 366 euróként értékelik, bár a lej gyengülésével ez csökkenhet.) Ebédjegyet is adnak, de annak egy részét Szlovákiában a munkavállaló állja, így a tiszta juttatás értéke pillanatnyilag 12 000 korona (vagyis 1200 lej) körüli, ami márciustól tovább növekedhet ― ,,akkor kezdődik a szezon" ―, főként túlórák révén. Az elhangzottak szerint tavaly szeptemberben 1500―1600 lej fizetést hoztak haza Galántáról a Kézdivásárhely környéki vendégmunkások. Két váltásban dolgoznak, de hét végén csak egyben, vasárnap az órabér 100 korona. Ha ez mégsem felel meg, távozni is lehet, ebben az esetben ,,csak a munkaruhát kell kifizetni, a cipőt és a pólót nem". ,,De a cégnek csak akkor nem tetszik valaki, ha nem végzi el a munkáját, vagy hülyeséget csinál, de akár öt-tíz esélyt is adnak az embernek."

Az érdeklődők

A jelenlévők előbb végighallgatják a gyárismertetőt, kérdeznek, s ha akarják, kitöltik az adatlapot. Ezt elemzik aztán a galántai egység vezetői, s később személyesen beszélgetnek el a jelentkezőkkel, akkor dől majd el, ki milyennek találtatik. Némelyik érdeklődő túlvan a megadott korhatáron, s erre ráeszmélve felkiált, hogy a 62 esztendejével ő már nem pottyan bele ebbe a fazékba, de legalább ismerkedik a céggel, mert általában érdekli a külföldi munkalehetőség. Később kiderül, nem is hatvankettő, hanem hatvanöt éves. De ez számára nem akadály, most is menne. Tizenhét éve nyugdíjas, de mivel nyughatatlan természet — ,,szeretek menni, nem tudok otthon ülni, most is az a bajom, hogy unatkozom" —, Tamás József ezt az időt külföldi munkával töltötte. Volt segédmunkás, de foglalkozott gipszkartonozással, ácsmunkával, szigeteléssel Ausztriában, Szlové­niában, nagyon sok ideig Magyarországon, ahol éppen érte. S ez már így is marad, ,,amíg üzemképes vagyok, mert élvezem ezt a kalandot".

Aki a galántai gyár bemutatójáról gyorsan távozik, az köszöni, de nem kér ebből a lehetőségből. Ilyen a 27 esztendős Ruzsa Szilamér, s valamivel korosabb ismerőse, a 41 éves Dézsi Csaba. Mindkettejüknek van szentgyörgyi munkahelye, de keresik a jobbat, megfelelő ajánlat esetén külföldre mennének, de azt mondják, háromszázhatvan euróért nem éri meg. Előbbi már dolgozott egy évet külföldi építkezésnél, utóbbi nem. Ruzsa Szilamérnak nincs családja, ezért ő könnyebben lendül, de így is rá kell szánnia magát. Azt mondja, amíg fiatal, addig megteheti, de nem szeretné így leélni az életét, csupán megalapozni valamelyest magát. Dézsi Csaba viszont már nehezebben tudna elmenni, itthon hagyni feleségét s két gyermekét. Pontosabban csak akkor, ha megérné, mert hát ez a történet a kereseti lehetőségről szól, s a felvidéki 360 eurót mindketten kevésnek tartják, azt mondják, legalább 500—600 euró kell tisztán, hogy megérje, de úgy tudják, a Németországban dolgozóknak ígérnek ezret is, mellé lakhatási lehetőséget.

― Huszonegy éve dolgozom, ez a szlovákiai munka még találna is a géplakatos szakmámmal, szalagmunkával már a brassói traktorgyárban is foglalkoztam, de háromszáz euróért nem érdemes nélkülözni a családot; nagyon kevés ez a pénz, de van, akinek ez megfelel, nekem nem. Erre lelkileg nagyon rá kell készülni ― magyarázza Dézsi Csaba.

Bíznak ezekben az ajánlatokban?

― Sajnos, rengeteg történetet hallani, az ember mindig a legrosszabbat képzeli el, de azért meg kell próbálni azt, amit érdemes. Egyelőre jobb ajánlatra várunk...

Elfogadott tétel, hogy aki innen toboroz, azért teszi, mert kevesebb pénzért tudja foglalkoztatni. ,,A vendégmunkás mindig gyengébben volt megfizetve, mint az ottaniak. Legalábbis ezt mondják azok a barátok, kollégák, akik évek óta kint dolgoznak, de még így is, ha egyszer megéri, szerintem az embernek azt kell számítania, hogy azzal a pénzzel itthon mit tud kezdeni. Mert azért megy ki, hogy pénzt keressen, szerintem szórakozásból senki nem megy el"― vélekedik Dézsi, megjegyezve, hogy ismerősei, akik ebben a hajóban eveznek, általában elégedettek. Nagyobbrészt építkezésben dolgoznak Olaszországban, jónak tartják az órabért, napi 60 eurót keresnek. Egy víz-gáz szerelő viszont azt mondta neki, már nem megy vissza Németországba óránként hat euróért dolgozni, hanem Hollandiát választja, ahol kilenceurós órabért kap. Ezt rendszerint kézbe kapják, emellett esetenként szállás és napi egy étkezés is biztosított. Laknak öten-hatan egy két- vagy háromszobás lakásban, amit közösen bérelnek, s az számít jónak, ha ezer eurót havonta félre tudnak tenni.

― Amikor itthon felül a buszra, és elindul, mit érez?

― Nagyon rossz, amíg el nem utazom pár kilométert. Ott aztán, amikor leszállok, kicsit furcsa, mert szokatlan az a környezet, az emberek, minden más. Aztán ott is addig rossz, amíg az ember meg nem szokja, de hogy ki miként alkalmazkodik, az egyénenként változik. Aki tud, az hamar ― véli Ruzsa Szilamér.

A 38 esztendős, sepsiszentgyörgyi Nagy Alpárnak tetszik ez a munkalehetőség, várja, hogy felhívják, s egyeztessenek a részletekről. Megpróbálná. A szakma is érdekli. Külföldön még nem dolgozott, de vonzza a lehetőség, bárhová elmenne. Eddig csak Bukarestben próbálkozott, két hónapig, de ott nem csak a főnök ,,lőtt ki nagyon vele", kevesebbet fizetett, mint amennyit ígért, hanem volt olyan munkatársa, aki ,,csúfolkodott". Magyarsága miatt. Nem sokan tették ugyan, de a megjegyzések nem estek jól. Most már aztán nagyon menne, itt éppen állása sincs. ,,Hiába vannak itt a barátok, ha a megélhetés nehéz, itt is van munka, csak kevésbé fizetnek." Van családja? Volt, mondja. Elvált, van egy kisfia, s ha elmegy, ugyan ritkábban láthatná, ,,ez rosszulesne", de mégis, úgy gondolja, ez annyiból mégis jobb lenne, mert egy jó munkahely esetén, amikor hazajön, gyermekének is ,,több mindent meg tud engedni", könnyebben megvehet neki ezt-azt.

Vári Lajos 48 éves, tizenkét éve dolgozik Budapesten. Lakatos-hegesztő. Éppen itthon volt, így eljött a bemutatóra, kíváncsi volt a felvidéki lehetőségre. Gondolkodik rajta, úgy látja, nem nagy dobás, de nem nehéz, s csak nyolc óra. ,,LCD-tévét összerakni nem nagy munka." Muszáj volt a vendégmunkás életformát választania, mert két gyermeke egyetemista. ,,El kell tartanom őket valamiből." Kolozsvárról került Szentgyörgyre, kisvárosba kívánkozott, mert megunta a nagyvárost. ,,S erre ráfaragtam nagyon, mert még nagyobba mentem." A tavaly felesége is kint volt pár hónapot, de nem a fővárosban dolgozott, csak hétvégeken találkoztak.

― Milyen tizenkét évig távol lenni az otthonától?

― Nehéz.

― Megszokta?

― Dehogy, ezt nem lehet megszokni. De muszáj. Kényszer.

― Jó munkahelye van?

― Nem lehet mondani.

― Meddig lesz ez így?

― Amíg a gyermekek befejezik az egyetemet.

― Hogy érzi magát, amikor hazajön, mint most, karácsonyra?

― Akkor jól.

― S amikor megy vissza?

― Akkor rosszul. Arra gondolok, mikor jövök vissza...

Galántán minden, de minden van ― szivárognak ki a hangfoszlányok az előadóteremből, ezalatt néhányan a szentgyörgyi vendégmunkásjelöltek közül öltözködnek, hazafelé készülődnek. Indulnak. Talán apró lépésekkel közelítenek vágyaikhoz, miközben egyre jobban távolodnak otthonaiktól.