Magyarul a bíróságon

Eme különben „agyonfaragott” és „agyonáramvonalasított” kezdeményezésnek a korábbi koalíciós kormányok idején volt némi esélye arra, hogy észrevegyék a törvényhozók – mára ettől bizony fényévnyi távolságra vagyunk. No, de hogyan vélekedik  az új kezdeményezés  estleges gyakorlati hozadékairól a közismert háromszéki jogász, volt ügyvédkamarai dékán, Rozsnyai Sándor, aki felkérésre maga is részt vett az előmunkálatok adatgyűjtésében. Még annyit előrebocsátanánk, hogy a javaslat bírósági nyelvhasználatra vonatkozó pár pontja azóta átment a képviselőházon, és szenátusi jóváhagyásra vár.
– Lehet-e a legújabb hírek, a három erdélyi magyar párt uniós kezdeményezéseinek elutasítása után az uralkodó kontinentális jogi szemlélettel szembe menni, és siker esetén mit remélhetünk a törvényjavaslattól itt, nálunk?
– Nyilvánvaló, hogy ma az európai kisebbségpolitikában olyan politikusoké és nemzetállamoké a döntő szó, melyeknek a kisebbségi jogok következetes érvényesítése nem áll igazán érdekükben. Itt nyugodtan felsorolhatjuk az összes jelentős nyugat-európai államot. Ez az egyik oka annak – nem az egyedüli –, hogy a kisebbségi jogokról szóló jogszabályokat már eleve úgy fogalmazzák, annyi feltételt szabnak meg, hogy számtalan kibúvó­ra nyújtsanak lehetőséget. A feltett kérdésre visszatérve: egyszerre lehet azt állítani, hogy a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját nem tartják be, mert annak szellemével, részben betűjével nyilván ez történik, és azt, hogy egy-egy kérdés szabályozásában tulajdon­képpen nem vetik el, nem tiltják.
– A képviselő új javaslata szerint legalább hat törvényben kellene a nyelvi jogok dolgában legkevesebb tizenhárom módosítást eszközölni, hogy azokat úgymond összhangba lehessen hozni a Chartával.
– Tőlem arra vonatkozóan kért adatokat, hogyan működik Sepsiszentgyörgyön a bírósági gyakorlatban a kisebbségi nyelvhasználat. Nem rejtettem véka alá, hogy Kovászna megyében ma már tulajdonképpen nincs jogi akadálya annak, hogy a kisebbségi nyelveket használják az igazságszolgáltatásban, sőt továbbmennék, azt mondanám, hogy gyakorlati akadálya sincs, nem kellene lennie – ha a román törvény szelleméből indulunk ki.
– De annak betűje nemegyszer mégis mást mond, és a jog tulajdonképpeni érvényesülése mégse valósul meg. Szép kis dilemma! Sőt, gordiuszi csomó!
– Mondjam tovább: ha valaki azt állítja, hogy nem tud románul, akkor számára a fordítót, a tolmácsot biztosítják. Mégpedig a büntető perekben ingyenesen. A polgári és közigazgatási perekben már nem, ott az ügyfélnek saját költségén kell tolmácsot fogadnia – és ez bizony ellentmond a Charta előírásainak.
– Hol itt a jog- és esélyegyenlőség egy többségi és egy kisebbségi polgári ügyfél között?
– Ha abból indulunk ki, amit mindig fel­hoznak ilyenkor, hogy tulajdonképpeni akadálya nincs a nyelvhasználatnak, azaz tiltás nem létezik, akkor állításuk nem hibás. Tár­gyilagos szeretnék lenni, elmesélem egy tapasztalatomat. A Ceauşescu-rezsim idején a Legfelső Törvényszéken képviseltem egy ügyfe­lemet, s mielőtt sorra kerültem volna, egy Hargita megyei bácsi a saját perében panaszolta, hogy nem tud kielégítően románul. Fel akartam ajánlani, hogy mint semleges fél segítek a fordításban, de jobbnak láttam elállni szándékomtól, ugyanis az elnöklő bíró rögtön azzal replikázott, hogy olyan nincs, Romániában min­den­kinek kell tudnia románul beszélni. S ezzel a bácsi, ha tudott, ha nem, el volt intézve.
– De a törvény biztosan nem így szólt...
– Valóban nem, ráadásul az 1945-ös Nemzetiségi Statútum akkor is érvényben volt, abban pedig a saját anyanyelv szabad használata van leszögezve. Ezt biztosítják az alapvető emberi jogokat előíró jogszabályok is. Ehhez képest, ha valaki kéri e jogát, akkor nálunk és gondolom, Hargita megyében is hívnak tolmácsot, de az ő költségén. Már ami a szóbeli érintkezést illeti, sőt, a tárgyalást is elhalasztják, ha az éppen nincs kéznél. Hogy mibe kerül? A felek egyezségén múlik, nem nagyon sokba, de akinek nincs vagy kevés a jövedelme, annak túl sok lehet.
– Ráadásul a tolmács általában nincs jelen, külön fel kell kérni, újabb havi halasztást szenved a tárgyalás. De főleg az esélyegyenlőség hibádzik. Ezért javasolja a módosító tervezet, hogy tegyék ingyenessé a tolmácsi szolgáltatások igénybevételét a polgári és közigazgatási perekben is, sőt, hogy magyarul tudó bírókat alkalmazzanak bizonyos bíróságokon és törvényszékeken.
– Indokoltan teszi. Ha innen közelítünk a kérdéshez, én még hozzátennék egy körülményt, ami a nem szakembernek elkerüli a figyelmét. Sok esetben a fordítás nem megfelelő színvonalú. Nem azért, mert a tolmács rosszindulatú, hanem mert sokszor nem tudja visszaadni azt az érvet, amit az ügyfél elgondolt. Úgyhogy nem is ritkán annak akarata, szavai a fordításon keresztül torzítva kerülnek a bíró elé. Általában nem is jogász, hanem nyelvész az illető, márpedig a jogi képzettség jól fogna esetében, hogy meg­felelően fordíthasson.
– Mindennek tetejében nem ismeri az ügyfél érvelési taktikáját, érveinek súlyát stb. Kü­lönben zárójelben jegyzem meg: Dél-Tirolban nem véletlenül folynak eltérő nemzetiségű ügyfelek esetén két nyelven a  perek, máskor a keresetet benyújtó maga határozza meg, milyen nyelven folyjék az, a bíró – mindenkitől megkövetelik a kétnyelvűséget – köteles e kérést teljesíteni, sőt, az ítéletet is az ügyfél anyanyelvén kiközölni. No de e „maximalizmus” eltérítene témánktól. Szóval: a fordítás minősége!
– Felhozok egy idevágó példát. A rendszerváltás elején, a kilencvenes évek hajnalán, mikor e kérdések nálunk ismét felvetődhettek, nagyon sok bíró vállalta önként, hogy saját magának fordít. Még a nem magyar nemzetiségűek is. Egészen addig, amíg elsősorban az ügyvédek, amikor perbeli érdekeik megkívánták, bele nem kötöttek a fordításba, holott szerintem azok általában megfelelőek voltak. Ennek az lett a következménye, hogy a nem magyarok lemondtak a fordításról, s utána a magyar bírók is elvétve tolmácsoltak maguk.
– Mellesleg magyar bíró mára mutatóba maradt csak, s aki ismeri a nyelvet, sem alkalmazza. Szinte teljes egynyelvűség alakult ki a gyakorlatban, bár az ügyfelek még mindig gyakran megszólalnak vagy megszólalnának magyarul is. De van egy kényesebb kérdés: létezik egy jól érzékelhető elfogult többségi közvélemény, ennek nyomásától a bíróra igenis, tarthat a peres fél, ezért hajlamos kétszer is meggondolni, milyen nyelvi igényekkel lép fel, hiszen a bíró is ember, meglehetnek a maga előítéletei, minek azokat kihívni magunk ellen.
– Nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem a megyéről beszélek, de meggyőződésem: sokan ülnek abban a székben, akik úgy gondolkoznak, főleg ha az ügynek nemzetiségi vonatkozása is van, hogy a kisebbségi ne érvényesüljön. Ez kiderül még a szakirodalomból is, olyanokat írnak például jogászok a rendszerváltás vége felé, „anakronisztikus jog­szabályok” maradtak hatályosak a mai Ro­mániában, melyeket még az Osztrák–Magyar Monarchiából hoztak. Állítják ezt annak ellenére, hogy a kolozsvári jogi katedrán román nemzetiségű professzorok ismerték el: például az osztrák–magyar telekkönyvi törvény jobb volt, mint a későbbiek vagy a Kárpáto­kon túli korábbiak. Mégis eltörlését kérte az illető bíró, méghozzá ezzel az érveléssel, és ma már valóban nincs érvényben. Persze, a cikkben egy szóval sem történik utalás a nemzetiségi problémára, de az érv az volt:  márpedig akkori és ottani törvénynek nincs mit nálunk keresnie. El is törölték.
– Én, mint potenciális peres fél, ilyen kö­rülmények közt milyen taktikát válasszak? Mondjuk, mindenekelőtt egy magyar ügyvédet fogadnék, akinek feltárhatom a magam ügyét nyelvi torzulás nélkül, és aki szerintem eléggé jól ismeri a román jogi nyelvet, hogy ne szenvedjek emiatt nyelvi stb. hátrányt.
– Igen ám, de a legtöbb ember nem így gondolkodik. Két szempontot kell megemlítenem. Az elsőt egy ismert magyar publicista tévéinterjújából vett esettel példáznám. Elmesélte, hogy a  románok bevonulása után családjának volt egy jogi problémája, s azt a tanácsot adták nekik, válasszanak román ügyvédet, mert az kedvezően intézi el ügyüket. Így is jártak el, és valóban megnyerték a pert. A gondolatmenetből azt lehetett kiolvasni, hogy ez pernyerő gyakorlatnak számított akkor. Tamási Áron is leírja egy helyt: a két világháború között úgy gondolták, román ügyvédhez fordulva lehetnek eredményesek. Ma már azt is tapasztaljuk, hogy a mieink kezdenek brassói ügyvédeket megfogadni, kimondva vagy kimondatlanul azért, mert a bírók többsége is odavaló.
– Az ügyvédtársadalom státusáról okvetlen beszélni kell majd, ehhez nyelvhasználatnál többre van szükség. Visszatérve: a szóban forgó javaslat 20 százalékos lakossági arány mellett ingyenes anyanyelvhasználatot kér minden perben az ügyfél számára, ráadásul legalább két magyarul is tudó bírót és ügyészt, valamint kisegítő személyzetet a magyarlakta területek bíróságain és három fellebbviteli fórumon: Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Brassóban, összesen hat megyei törvényszéken és tizenhat helyi bíróságon.
– Ami az ingyenességet illeti, az csak helyeselhető, és csak egy tollvonásba kerülne, szerintem akár igazságügyi miniszteri rendelettel is lehetne biztosítani, de kormányrendelettel bármikor.
– Tehát a törvény nem tiltja, a gyakorlatban mégsem ingyenes a fordítás a polgári és közigazgatási perekben.
– Mire vonatkozik az ingyenesség? Nem tiltja, hogy polgári perekben is ingyenes le­gyen a fordítás – de csak a büntetőjogi perekben írja elő. De mondom, ezen kormányrendelettel egyik napról a másikra lehetne módosí­tani, nem kell hozzá nemzetközi jogi reform. Szintén kormányrendelettel lehetne elérni, hogy amikor mindenki magyar a tárgyaláson – a felek, a bíró és a gépírónő is –, a tárgyalóteremben beszélhessenek magyarul, s nem úgy, ahogy ma folyik. Legalább annyit, hogy a törvény engedélyezze vagy értelmezzék úgy, hogy megengedi azt: ahol többségben va­gyunk, anyanyelvünkön is beszélhetünk. Én a törvényjavaslattal egyetértek, és hozzátenném: legalább nekünk, magyar jogászoknak el kel­lene érnünk, hogy igényeljük a nyelvhaszná­latot, ne szóljunk románul a magyar bíróhoz, és ő se válaszoljon románul. Itt felmerül egy első látásra technikai részlet, mely az alapvető dolgokat is érinti. Amikor mindenki magyar a perben, a jegyzőkönyv miatt fordítják románra a szót. Ragaszkodnak ahhoz, hogy pontosan az kerüljön bele, amit a felek mondanak. De nincs semmi akadálya annak, hogy a jegyzőkönyvvezető is legyen magyar. El kellene érnünk, hogy erről a holtpontról elmozduljunk végre. Én még megértem azt az időszakot, amikor magyarul is beszélhettünk a hatvanas években, ügyvédtársammal magyarul mondottuk el a perbeszédet. Meg lehetne tenni, hogy a jegyzőkönyvet is magyarul vezessék, s azt utólag lefordítsák. A felek, persze, lehetőséget kapnának, hogy ha valami nem stimmel, az kijavítható legyen. Jelenleg sincs ennek jogi akadálya, hacsak nem az az alkotmányos előírás, hogy a tárgyalás román nyelven folyik. De tulajdonképpen ez sem tiltja azt, hogy a jegyzőkönyveket két nyelven vezessék. A fordítás ingyenességét itt is biztosítani kellene. Az ügyfél amúgy is fizet: az ő pénzéből tartják fenn az igazságszolgáltatást.

*

A nyelvi esélyegyenlőség kapcsán Rozsnyai Sándor hozzáteszi: a nyelv befolyásolja magát a gondolkodást, ami fordítva is igaz. És ha nem adnak lehetőséget valakinek, hogy magát anyanyelvén fejezze ki, az torzulást idézhet elő gondolatai visszaadásában, azaz az illető hátrányba szorul. Az ügyvéd a nemzetközi jogi procedúrát agyonbonyolítottnak tartja, rövidebb út lenne az alkotmányhoz fordulás. Akik arra hivatkoznak, hogy az alkotmány nem írja elő az anyanyelvhasználatot, azoknak tulajdonképpen nincs igazuk. A jogegyenlőség elvének alkalmazását ugyanis például előírja, s ennek jóindulatú értelmezéséből egyenesen következne, hogy anyanyelvünket az adminisztrációban és az bíróságok előtt is szabadon használhassuk. Mi több, a román állam jogalapját képe­ző Gyulafehérvári Határozatok ezt tételesen is biztosítják.