A bálozókat Krizbai Imre református lelkész köszöntötte, s arra bátorította a nem mindennapi életformát választókat, hogy viseljék büszkén mundérjukat, vigyázzák és örökítsék át hagyományainkat a következő nemzedékek számára. Vass László hagyományőrző ezredes pohárköszöntőjében azt kívánta, legyen az új csapat sikeres, s higgyenek abban, hogy lesz még szebb jövője a hazának. A baróti csapat új zászlóját Demeter László muzeológus adta át. A magyar jövő érdekében most nem fegyverrel kell cselekedni, hanem kitartással – mondotta. A zászlót a befogadás jelképeként a többi csapat lobogója fogta közre. A művelődési ház Minisyncron együttesének pa­lotás táncát követően a vargyasi Borbáth Szilveszter régi katonada­lokkal, a bardoci Kormos néptánc­együttes kalotaszegi, méhkereki és szatmári táncokkal kápráztatta el a közönséget. Az avatási szertartás előtt Vass László a szokás fontosságáról szólva elmondta: a katonáknál különös jelentősége volt a közösségbe való fogadásnak, ezért igencsak komolyan vették egy­kor. A tapasztalat azt mutatta, a kecskeméti Kun Attilának igaza van: bár a kardlapozást nem volt kötelező vállalni, mégsem mondott le senki az élményről. A beavatandó huszárokat „nyeregre húzták”, fejüket mentével takarták el, hogy ne lássák, ki illeti ülepüket néha keményebb, néha csak jelképes érintéssel.
Az esemény főszervezője, Jakab Kevend István úgy nyilatkozott, célt értek, hiszen a bál segítségével a ci­vil közönség is megismerhette a huszárélet szebbik oldalát, s minden bizonnyal nagyobb érdeklődéssel fordul a hagyományőrzés felé. „Mindenki megpróbálhat huszár lenni, de csak abból lesz az, aki lovát jobban szereti, mint saját magát, akinek hű kedélye mellett bátor szíve van, s aki a menekülésben is csak az újabb támadás lehetőségét látja. Az lehet huszár, aki feltétel nélkül hisz a székely-magyar nép megmaradásában és újbóli felemelkedésében” – nyilatkozta a fiatal hagyományőrző.
A disznótoros vacsora után az ünneplők éjszakába nyúlóan mulat­tak a kászonújfalusi Hagyományőrző Népi Zenekar zenéjére.