Az iskolában, hol egykor zsivaj és futkosás, most a csend honol. Illik is a rezzenetlen november végi mozdulatlanság pillanatnyi rendeltetéséhez, ha jól sejtem, egykor tanári szoba lehe­tett, mely most istenes hely. A csempekályhában befűtve, nemrég még futott ki a füst felső felén, innen az enyhe illat, mitől a központi fűtésen nevelkedett városi húzza orrát. De itt csupa falusi, a tiszteletes maga is – odahagy­va tengerentúli életét – vidéken él, mondja is: kell ennyi. Hogy otthonosan, hogy otthon érezhesse ki-ki magát. A sorban egymáshoz illesztett asztalok mellett körben székek, minden ülőhely előtt énekeskönyv. Az istentiszteletre egymás után szállingóznak a hívek, nincs még tizenegy, várni kell. Míg megszólal a harang, mindenki kívánhat valamit, mondja a tiszteletes – és gyorsan hozzáteszi: Istentől. Eszmé­letnyi idő csupán, míg megkondul a kisharang, azon gondolkodom: mit mondhat. Két hosszú, egy rövid szótag rímelne hangjára. Az eresztevényiek bizonyosan tudják a jó választ.
Az iskolában, hol egykor zsivaj és futkosás, véget ér az istentisztelet. Sze­retetvendégség zárja, aprócska figyel­messég csupán, sütemény, tea – pár szót még vált a tizenkét hívő lélek és a tiszteletes. Keresztelő lesz nemsokára, az anya azt szeretné, az esemény gyermeke hétköznapra eső születésnapján történjék meg, a tiszteletesnek nem kis meggyőző munkájába kerül rávennie: vasárnap lenne jó. A templomban, mert ott mégiscsak ünnepélyes. És nem a gyerek születésnapjához legközelebb eső vasárnapon, hiszen az éppenséggel advent első ünnepe, mikor is úrvacsora lesz, és két szentséget egyazon alkalommal nem szolgáltathat. Azontúl advent első vasárnapja december elseje, mi tudvalevőleg minékünk nem ünneplésre alkalmas, ezért Kárpát-medencei imanapot hirdetett a református egyház – a keresztény megbocsátás, de a soha nem feledés jegyében. Advent második vasárnapján legyen hát, javasolja a tiszteletes. Ebben megegyeznek, de azért kifelé menet a gyerekét kereszt­víz alá szánó anya még egyszer pró­bálkozik a születésnappal.
Az iskolában, hol egykor zsivaj és futkosás, most csak a frissen koptatott játszóalkalmatosságok mutatják: Mak­sára járnak ugyan tanodába, de otthon játszanak az eresztevényi gyerekek. A matematikával nem lehet ujjat húzni, e kicsiny falu – igen rossz leminősítés a falurész megnevezés, mi a település bejáratánál fogadja a látogatót – demográfiai alakulása oda vezetett, hogy immár nyolc esztendeje bezárt az elemi iskola. De megújult a templom, saját erejükből, saját tehetősségükből tették, amit eddig elértek. Nem csak kívül, de belül is újrameszelve az istenháza, a komor barna belsőt felváltotta a kék, padok, erkély, szószék minden ebben a színben pompázik immár, s mintha vidámabb is lenne – vagy még inkább: hívogató. A tiszteletes asszony nagymamájától örökölt sző­nyegét hozza, bepróbálják: nem túl nagy, épp a helynek megfelelő méretű. A betonpadlót kéne még burkolni, a villanyhálózatot is felújítani, hosszú távon a harang működtetését az elekt­romosságra bízni, mert most akadt épp harangozó, román asszony, az istentiszteleteken is mindig részt vesz, de naponta lejönni a faluból, meghúzni a harangot, mert a dél jelzése semmiképp nem maradhat el, hát nem biztos, hogy mindig kerül erre alkalmas ember. Kicsiny gyülekezet az eresztevényi, nem rosszabb az istentiszteleteken részt vevők aránya ott sem, mint bárhol másutt, bár száz ember tí­z-tizenöt százaléka másként mutat, mint ezernek ugyanakkora aránya. De ifjúsági csoportjuk is van, teszi hozzá az Újvilágból nyáját pásztorolni hazatért Papp Zsolt, és kedvemre való bizakodása.
Az iskolában, hol egykor zsivaj és futkosás, az istentisztelet arról szólt: nem szabad kicsinyhitűnek lenni.