Ehhez a táplálkozás adja a vegyi és hőenergiát termelő „nyersanyagot”, maga a szabályozás pedig idegi-hormonális úton valósul meg. Az alkalmazkodás évmilliói alatt kialakultak azok a külső és belső faji sajátosságok, amelyek a madár- és em­lősfajok túlélését a változó külső hőmérsékletben is lehetővé teszik. A testközeli pihetoll, a felborzolt toll a madár átmelegített levegőrétegét tartja fenn télen. Az emlős testsző­r­zetét váltja hőszigetelőbbre és/vagy táplálékot halmoz fel, esetleg hibernál télen.
Az egységes emberfaj (Homo sapiens) éghajlati övekhez idomult változatainak (rasszainak) ezért más a külseje (habitusa). Az eszkimók köpcösek, rövid végtagokkal (testfelüle­tük testtömegükhöz képest kicsi, tehát hőleadásuk csekélyebb). Az afrikai (meleg, száraz területeken élő nége­rek, arabok) a napsugárzás ártó hatását kivédő melanintól sötét bő­rűek, magasak, vékony testalkatúak (viszonylag nagyobb testfelületen gyor­sabb hő­leadásra képesek). A magas hegyeken lakók (például a peruiak) hordószerű, tágas mellkasukkal és nagyobb tüdő­befogadó képességgel élnek az oxi­génben ritkább leve­gőjű területeken, vörösvértestjeik száma is ezért több, mint a síkvidéki népeké.
Ezek a külsőségek (genetikai alkalmazkodás) azonban csak kiegé­szítői azoknak az élettani folyamatoknak, amelyek szervezetünkben tör­ténnek. A hidegben felgyorsulnak az anyagcsere-folyamatok, ezért a téli évszak a táplálkozásunkban mennyi­ségi és minőségi változtatást is feltételez. Jelentős az ember zsírszövete (az eszkimóknál vastagabb). A kétféle zsír (barna és fehér) közül a barna az elsődleges, gyorsabb lebomlású, és hamarabb alakul át oxidálódó (hő­termelő) zsírsavakká. A központi ideg­rendszer hőszabályozó területe a hipotalamusz („talamusz alatt”), amely – számos egyéb funkciói mellett – a szimpatikus és a paraszimpatikus rend­szer gátló, illetve izgató tevékeny­ségével (verejtékezéssel, izom­re­megéssel stb.) válaszol a külső inge­rekre, meghatározza szervezetünk ener­giaforgalmát. Ebben, a terjedelmé­ben viszonylag kis szervünkben található  az éhséget és jóllakottságot, a kaló­riaszükségletet, valamint a vízfelvételt is szabályozó agyi központ.
A testünk határértékeken túli hő­mérséklete a hőguta (hipertermia), amely a hőleadás zavarának következménye. Magas környezeti hő­mérséklet magas páratartalommal társulva gátolja a verejtékezéssel meg­valósulható hőleadást. Ez az állapot azonban 42 Celsius-fok test­hőmérséklet alatt visszafordítható. Ha a testhőmérséklet az élettani tűréshatár alá csökken (hipotermia), akkor lassul az anyagcsere-forgalom. A szervek „oxigénéhsége” miatt károsul a légzés és a vérkeringés. Különösen a végtagokat, orrot, fület fenyegeti a lehűlés (fagy) okozta elhalás a vérellátás elégtelensége következtében.
Szólnunk kell arról a tévhitről is, amely az alkohol testmelegítő hatásáról alakult ki. A szesz nem növeli a szervezet ellenálló képességét. Megtévesztő, hamar elmúló állapot az a pillanatnyi „meleg”-érzet, amely az idegrendszer vegyi ingerlése következtében periférikus értágulást eredményezett.