1989 decemberében a Kovászna Megyei Élelmiszer-ipari Igazgatóság titkárnőjeként dolgoztam. Irodánk a kenyérgyár Kós Károly utcai épületéből a főútra nézett.
Első emlékem a hatalmas tömeg, amely hömpölyögve érkezett a dohánygyár elé. Ott megálltak, és „gyertek velünk” kiáltással hívták a bent dolgozókat. A kapuban álltunk, gondolván, hozzánk is lejönnek, de a bölcsőde előtt megfordultak, és gyors meneteléssel elindultak a városközpont felé. Rövid idő múltán a gyár tisztviselői örömmámorban rohantak át hozzánk, kezükben a falról letépett Ceauşescu- képekkel: „elfutott a gazember, most mondták be a rádióban”. Ekkor férjem telefonált: „láttam a tévében, menekül, megyek a központba, gyere te is”. Pillanatok alatt eltűnt mindenki, rohantam én is a tömeg felé, megszabadulva a hatalmas lelki nyomástól, ami már napok óta eluralkodott rajtam a temesvári véres történetek suttogva terjedő hírei hallatán.
Igazgatónkat, Nicolae Bengát már az első napok hevületében visszahívták a húsiparhoz, leváltva elődjét. Mi vezető nélkül maradtunk, de nem sokáig. Másnap megjelent az új igazgatónő, a volt megyei szekuritátéparancsnok felesége. Nem nagyon tetszett ez a fordulat, de egyelőre hallgattunk. Rendes volt velünk, sok munkánk nem lévén, behúzódott az irodájába, nem zavart minket. 22-én, úgy dél körül, a férje hívta telefonon. Elsápadva hallgatta, majd összepakolt, mondván: mennie kell, és mi is igyekezzünk haza, mert Kökös irányából terroristák közelednek városunk felé. Elhittük, és mindannyian szívszorongva siettünk haza, ahonnan ki sem mertünk mozdulni. Jöttek a kósza hírek, itt vannak, lövik a város brassói bejáratánál levő gyárakat, megmérgezték a vízháznál a vezetéket, megtámadták a kaszárnyát stb. A férjem éjszaka szolgálatos volt a textilgyárban, a kazánházi laborban dolgozott, ki kellett menniük üzemanyagért az állomási tartályhoz. Visszafelé jövet golyózáporba kerültek ők is, de szerencséjükre csak súrolták a lövedékek az autót. Másnap reggel bementem dolgozni; mindenki megérkezett, csak az igazgatónő nem. Ez így tartott egy bő hétig. Egy reggel nagyon kimerülten hirtelen megjelent, kérdésünkre, hogy hol volt, csak annyit válaszolt: „a kaszárnyában, nagyon sokat dolgoztunk, sok volt a sebesült, azokat kellett ápoljuk”. Mi elég kényelmetlen helyzetben voltunk, egy szekustiszt felesége a főnökünk, le kellene váltani, de hogyan csináljuk, hogy őt se bántsuk meg. A helyzet magától oldódott meg: egy nap megkért, tűrjük még pár hétig, amíg elintézi a papírjait, visszamegy Bukarestbe, abba a kutatólaboratóriumba, ahol azelőtt dolgozott. Hallgatag volt, a férje elmenekült, kérdésünkre, hogy fél-e egyedül, főleg az utcán, a válasz egyszerű volt: „nem bántottam senkit, nincs, mitől félnem”. Aztán egyik napról a másikra, ahogy jött, úgy el is tűnt.
Már 1990 januárjában jártunk, azokban a napokban, amikor Iliescuékat féltettük a parasztpártiaktól (milyen naivak is voltunk!). Egy havas, sötét este – a fodrásztól jöttem, egy lélek se járt az úton – a színház előtt egy férfi jött szembe. Mikor mellém ért, a fülembe sziszegte: „hiába tettél kendőt, tűzted fel a bundád gallérját, felismertelek, te disznó szekusfeleség, tűnjetek el, különben kitekerjük a nyakatokat!” Biztos összetévesztett valakivel, de nagyon megijedtem, tiltakozni sem mertem. A buszmegállónál észrevettem pár embert, meggyorsítottam a lépteimet, és átmentem hozzájuk, elmondtam, mi történt. Bátorítottak, ne féljek, ha bántani akar, ők megvédenek. De ő csak a túlsó oldalon sétált fel-alá, figyelt engem. Mikor megjött a busz, felszálltam, habár csak egy megállót kellett mennem. Védelmezőim egyike hazáig kísért. Azt a férfit, aki rám ijesztett, nem ismertem, de azután sokáig nem mertem egyedül járni. Akkor még nem volt ilyen maroktelefonos világ, nehéz lett volna segítséget kérni. Így történt velem is egy icipici kaland a rendszerváltáskor, ami rosszabbul is végződhetett volna!
Bíró Miklósné Tompa Enikő
