1953-ban születtem Háromszék egyik legszebb vidékén, a dimbes-dombos erdővidéki Középajtán. Édesapám itt volt református lelkész, édesanyám mint papfeleség – bár jelessel végezte el a kézdivásárhelyi tanítóképzőt – nem kaphatott katedrát kis falunk általános iskolájában, nehogy az egyház, az Isten szeretetének hitével fertőzze meg a kis nebulók fejét.
Embertelen, sorvasztó kor volt. A kommunista ideológia sötétségben, rabigában igyekezett tartani a szabadságra törekvő, jobbat, szebbet építeni akaró emberi tudatot, hitet, mert a szabad embert nagyon nehéz megtörni, engedelmességre kényszeríteni. A Gheorghe Gheorghiu-Dej által irányított Romániában javában folyt az erőszakos kollektivizálás, a tehetősebb, jómódú falusi gazdák ellehetetlenítése, kirablása, a nem engedelmeskedők kényszermunkára hurcolása a Duna-csatornai építőtelepekre, dúlt az egyházellenesség, a papok üldözése, munkájuk megakadályozása.
Ebből a korból fennmaradt, lelkembe mélyen beépült, mostanság egyre erőteljesebben, gyakrabban előtörő emlékképekből próbálok párat felidézni, intő példaként a ma felnövő ifjú nemzedék számára, nehogy a mai átmeneti, demokratizálódó kor nehéz­ségeitől megriadva visszakívánják a múlt idők sötét, félelmektől terhes éveit.
Olyan öt-hat éves lehettem, amikor egy késő őszi éjszakán – miután a mi kerítésünkön is megjelent a nagy, fehér színű felirat: „Itt kulák lakik, ne higgy neki!” – arra ébredtünk, hogy valaki járkál fent a padláson, ahol a gabonát (búzát, kukoricát) tartottuk, amit „kepébe”, fizetségként kapott édesapánk az egyháztagoktól. Pénzük nem lévén, terményekkel próbálták törleszteni adósságukat, segíteni lelkipásztorukat, aki az államtól fizetést nem kapván, szintén megélhetési gondokkal küszködött. Nagyon megijedtünk, gyerekekként nem is tudtuk felfogni, mi történik. Édesapánk ránk parancsolt, hogy maradjunk édesanyánkkal, aki szívbeteg volt, zárjuk be utána jól a konyhaajtót. Ezután kiment megnézni, mi történik. Rettegve vártunk. Síri csend volt, csak léptek kopogását hallottuk. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor édesapánk fáradtan, halálsápadtan, de sértetlenül megjelent a konyhaajtóban. Megfogadtatta velünk, hogy soha senkinek egy szót sem mesélünk arról az éjszakáról, majd – Istennek hálát adva, hogy békésen ért véget a betörés – mesélni kezdett, anélkül hogy neveket említett volna, habár azonnal felismerte a jelenlevőket... Amikor kilépett a konyhaajtón, két megtermett, fiatal falubeli legény botokkal felszerelkezve állta el az útját, megfenyegetve, ha egy lépést is tesz vagy segítségért kiált, leütik. Ő halkan szólt hozzájuk – soha nem tudtuk meg, mit mondott –, és lecsendesítette őket. Meg­kérdezte, miért jöttek éjszaka, a sötétség leple alatt lopni, hiszen ha becsületesen, szemtől szembe megmondják neki, hogy éhesek, nincs, amit a gyerekeknek enni adni, vihették volna fényes nappal, amire szükségük van. Megígérte nekik, hogy soha senki nem fogja megtudni, hogy mit akartak csinálni, felmentek együtt a padlásra, és mindenki – azok is, akik már ott voltak – elvihetett egy-egy zsák búzát. Nagyon megszégyellték magukat, a végén meg is köszönték, és megfogadták, hogy soha nem fog megismétlődni szégyenteljes tettük. Úgy is történt. Mindenki állta a szavát. Többé nem próbáltak lopni tőlünk, bár senki más nem tudott a történtekről és az elkövetőkről. Ma sem tudom, kik voltak, nem is akarom tudni.
Édesapánk ezen az éjszakán nagyot nőtt a szemünkben.
Amikor iskolába kerültünk, akkor éreztük meg igazán, mit jelentett papgyereknek lenni abban az időben. Hiába voltam az iskola legjobb tanulója, már első osztályos koromban megaláztak azzal, hogy a jutalomkönyvet csak a színfalak mögött vehettem át. A megfélemlített tantestület a második díjazottal kezdte a jutalmazást a kultúrotthon színpadán. Én hiába vártam a nevem elhangzását, az ünnepség végén, titokban szólítottak.
Nagyon szerettem szavalni, tudtam is szépen. Sok szavalóversenyen vettem részt iskolánk szervezésében, de soha nem díjaztak. Nem adtam fel a harcot, ha lehetőség adódott, mindig jelen voltam, de hiába. Édesapám, aki tudta, hogy megérdemeltem volna az elismerést, de tisztában volt azzal is, hogy miért nem kapom meg, otthon mindig szebbnél szebb idézetekkel gazdagított ajándék könyvvel várt, ebből kiérezhettem, hogy elismeri tudásomat, és büszke rám. Így próbálta enyhíteni a megbántást, amit a származásomért kapott igazságtalanságok miatt éreztem.
Harmadik osztályos koromban én is – akárcsak a többi igyekvő, jó magaviseletű osztálytársam –  szívrepesve vártam, hogy pionírrá avassanak, a piros nyakkendőt felkössék a nyakamba. Ezt is csak az egyik, engem nagyon szerető, a kellemetlen következményekkel nem törődő tanító nénim bátor kiállásának köszönhetően kaphattam meg. Egészen Bukarestig utazott, ahol kiharcolta nekem az áhított elismerést. Ku­bánda Gizella tanító néni ma is él, bátorságát, igazságért való kiállását azóta is sokszor bizonyította. Őt is, akárcsak édesapámat, hősként tiszteltem. Példaképeim voltak, hozzájuk akartam hasonlítani, ha felnövök.
Ez a sok megaláztatás nagyon visszahúzódóvá, félénkké tett. Amikor lehetővé vált, hogy nyíltan is elismerhessék tudásomat, már nem tudtam igazán örülni neki. A pionírújsághoz küldött elbeszéléseimért sok nyereményt, elismerést kaptam, köztük a legemlékezetesebb egy nagy doboz datolya, amit a szomszéd gyerekekkel percek alatt bekebeleztünk. Nem is tudtuk, hogy ilyen gyümölcs is létezik...
Egy alkalommal ki is jött Bukarestből a pionírújságtól valaki, az iskolában keresett. Amikor megtudtam, hazaszaladtam és bezárkóztam a konyhába. Bebújtam az asztal alá, semmivel nem tudtak előcsalogatni onnan sem a szüleim, sem a tanítóim. Riportot és fényképet akartak közölni rólam, de nem tudtak.
Lassacskán sikerült csak kinőnöm a megaláztatások okozta lelki sérüléseket, idővel behegedtek a sebek. Még talán hasznomra is váltak. Erősebb, magamért harcolni akaró és tudó emberré nőttem ki magam. Ma már nem nagyon tudnak bántani, megtanultam védekezni, és elégedett vagyok a sorsommal, azzal, amit erős akarattal, kitartással sikerült elérnem.

Bíró Miklósné Tompa Enikő