Judit, Andrea és Ági, a kolléganőim éppen akkor találkoztak össze karnyújtásnyira tőlem, és egy csoporttársunk születésnapi köszöntését kezdték tervezgetni. Megembereltem magam, és mosolyogva léptem hozzájuk.

— Egészen jó az ötlet, biztosan mindenki örülni fog az alkalomnak, hiszen már elegünk van a tanulásból — mondtam.

— Igen, csakugyan — érkezett a langyos válasz, de tekintetük hideg volt, elutasító, mosolyuk megkeményedett vagy inkább megfagyott.

Kényszeredetten váltottunk még pár szót, aztán én leforrázva odébbálltam. Szavak nélkül is megértettem, nem kívánt vendég lennék a társaságukban, a meghívás csak egy szűk körnek szólt, mely úgy gondolta, elég, ha ők képviselik a csoportot.

Útban hazafelé még jobban megkeseredtem, fojtogatott a sírás, majd düh öntött el. Egy tárgyilagos magyarázattal, kis kedvességgel megértethették volna velem, hogy más volt az elképzelésük, mint az enyém. Így azonban megalázónak, sértőnek éreztem az egészet. Mikor a szobámba értem, az ágyra vetettem magam, még enni sem volt kedvem.

Az éber alvás állapotában lebegtem, amikor megszólalt a telefon. Hadd szóljon, legyintettem, hiszen mára elegem van a társaságból. Pár perc múlva ismét hívnak, a vonal túlsó végén Anna. Moziba akart hívni. Bár szabadkozva, de röviden visszautasítottam.

Tíz perc telhetett el, és kopogtak az ajtón. Anna lépett be aggódó mosollyal az arcán: ,,Nem tudsz becsapni — mondta —, az udvarias, de hűvös modor nem jellemző rád."

Persze, hamar felgöngyölítette az esetet, és nem hagyott magamba roskadni, hanem elcipelt a moziba.

A kedvem észrevétlenül kezdett javulni, és hazafelé menet már jókat nevettünk egy-egy jelenetet felidézve.

Milyen kevés elég ahhoz, hogy jól érezd magad a bőrödben — mélázott el útitársam.